13. fejezet

Egy „átlagos nap” a Nyugati kastélyban

Sesshoumaru mérgesen kitrappolt a szobából, míg Jaken fejét csóválva nézett utána.

-„Már megint…” –gondolta dühösen a nagyúr. –„Nem volt neki ennyi elég? Megölöm!”

A folyosókon járkáló katonák és nemesek gyorsan félrehúzódtak az útjából. Az egyik kanyarnál Namikába, az egyik ágyasába ütközött. Szó szerint. A lány figyelmetlenül nekiment a férfinak, majdnem hátraesett. Sesshoumaru jeges tekintettel mérte végig a riadt lányt.

-„Meghalsz helyette…” –majd még mielőtt Namika megszólalhatott volna, zöldes karmok szántották végig a mellkasát. Az erős méreg pillanatok alatt végzett vele. Namika teste élettelenül hullott a fapadlóra, körülötte egyre nagyobb vértócsa keletkezett. A közelben álldogáló szamurájok, főrendiek és szolgák értetlenül bámulták az esetet. Bár tudták, hogy Sesshoumarunak egy ilyen incidens elég a gyilkolásra. Sesshoumaru ridegen hordozta körbe a tekintetét, majd közömbösen így szólt:

-Mire vártok? Takarítsátok el! –evvel sarkon fordult, és otthagyta őket. Egy felsőbb emeleten Katayamával találkozott.

-Téged kerestelek Sesshoumaru.

-Mit akarsz?

-Ugyan, én nem tehetek semmiről. –célzott Katayama a Hatsuyoval történt dolgokra. –Haruko egy kicsit féltékeny lett, gondolom elmondott mindent.

-Nem érdekel. –Sesshoumaru nyugodtnak látszott, ám szemei dühösen villantak. Kisétált az erkélyre, ahonnan be lehetett látni az egész fényárban fürdőző tavaszi kertet. Katayama követte.

-Kedvelem Harukot… -kezdte Katayama. –Szeretném, ha nekem adnád őt, ágyasnak.

Sesshoumaru meglepetten nézett barátjára. Katayama tényleg közömbös lenne Hatsuyo iránt? Valószínűleg az. Akkor nem kérné tőle Harukot.

-Felőlem. –felelte semmitmondóan, és figyelme újból a kertre tévedt. A kertben az egyik tó közelében megpillantotta Hatsuyot, akit körülvettek az alacsonyabb rendű szolgák gyermekei, akik még olyan fiatalok voltak, hogy még nem kellett nekik dolgozni. Kifinomult érzékeinek köszönhetően hallotta, ahogy a lány a kis Yokot ismerteti össze a többi gyermekkel.

-Tudom, hogy csak holnaptól áll a szolgálatodba, de máris a kertben lopja az időt. –jegyezte meg Katayama, árgus szemekkel bámulva Hatsuyot, amit Sesshoumaru nem láthatott, mert háttal állt neki.

-Azt csinál, amit akar… -Sesshoumaru hangja érdektelen volt.

-Kicsit túl sokat engedsz meg neki…

-Mint ahogy neked is! –csattant fel az ezüsthajú szellem.

-Gomen nasai, Sesshoumaru! –Katayama nem akarta barátját magára haragítani. Már akkor tudta, hogy veszélyes játékba kezd, amikor szemet vetett Hatsuyora. Mikor leselkedett utánuk, biztos volt benne, hogy Sesshoumaru, akárhogy is áltatja magát, hogy csak játszik Hatsuyoval, kedveli őt. Ha nem így lenne, már rég végzett volna Hatsuyoval. Ez a szolgásdi is csak arra jó, hogy levezesse dühét Hatsuyon, olyan bűnökért, amiket el sem követett. Katayama nem akart gyűlölködést Sesshoumaruval, aki gyerekkori jó barátja volt. Ezért nagyon résen kell majd lennie, ha meg akarja szerezni Hatsuyot. Ehhez a legjobb út, ha maga Sesshoumaru mond le róla. Igaz, hogy csak rabszolgaként vette maga mellé a lányt, de nagyon jól tudta, hogy senki sem nyúlhat hozzá. A lánynak nem biztosított jogot, de csakis Sesshoumaru érhet hozzá.

-Hagyj magamra… -mondta Sesshoumaru. –Haruko a tiéd, foglalkozz most vele.

-Hai. –bólintott Katayama, de Sesshoumaru már ezt nem várta meg. Fénygömbbé változott, és elhagyta a kastélyt. Katayama a fakorláthoz sétált, és elmélyülten figyelte Hatsuyot, aki most magára hagyta a boldogan játszó gyerekeket, és elindult a kikövezett ösvényen.

-„Itt az ideje, hogy előkészítsem Tatsuro halálát…” –gondolta, és belépett a palotába.

Hatsuyo egy kis magányra vágyott, ezért otthagyta Yokot az újdonsült barátaival. A gyönyörű kert idilli harmóniája elbűvölte, és a régi időkre emlékeztette, amikor még maga is úrnő volt. Mélyen beszívta a virágok andalító illatát, miközben lassan lépkedett az ösvényen, hogy felfedezze az eddig még ismeretlen tájat. Igyekezett senkivel sem találkozni, hiszen mindenkin utálatot és megvetést érzett maga iránt. Azon töprengett, hogy Sesshoumaru miért is hagyta életben. Tényleg semmit se érez iránta, vagy elvakítja a sötét gyűlölet, melyet a Setsunák iránt érez? Vajon igazat mondott Katayama Sesshoumaru színjátékáról, vagy azért dühös rá a férfi, amit Katayama róla terjeszt? Tisztázni tudja-e valaha is magát Sesshoumaru előtt? Mindenképpen meg kell próbálnia, ennél többet már nem veszthet. Annyira elmerült a gondolataiban, hogy csak most tűnt fel neki, hogy nincs egyedül. Egy magas, izmos, díszes vértezetet viselő férfi jött vele szemben. Vörös palástja lebegett utána. Díszes övéből két katana markolata állt ki. Félhosszú, sötét, sűrű frufruja baloldalt volt elválasztva, így keretezve szabályos, nemes arcát. Hatsuyo gyorsan félreállt az ösvényről, utat engedve, a nyílván magas rangú férfinak. Mikor a katona mellé ért, Hatsuyo meghajolt, és köszöntötte:

-Konnichiwa, samurai-sama! –Hatsuyo hangja megadta a kellő tiszteletet, nem akart konfliktusba keveredni démonnal. A férfi megállt mellette, majd sötét szemeivel végigmérte. Hatsuyo lehajtva tartotta a fejét, nem nézett a katona szemeibe.

-Setsuna no Hatsuyo? –szólította meg a lányt mély hangján a szellem.

-Hai, samurai-sama.

-A nevem Daishi no Naganouri. Az öt tábornok egyike vagyok Nyugaton.

-Hai, Naganouri-sama. –mondta halkan Hatsuyo, magában azon töprengett, vajon mit akarhat tőle ez a főrangú tiszt.

-Igaz, hogy meg akartad ölni Sesshoumarut?

-Nem. Nem akarom elvenni Sesshoumaru életét.

-Akkor a trónját, ne?

-Nem.

-Akkor miért jöttél Nyugatra? –csodálkozott Naganouri.

-Nem önszántamból tettem…

-Hanem?

-Jinzában szálltam meg egy fogadóban, amikor…

-Wakarimasu. (értem) –szakította félbe Naganouri Hatsuyot. –Akkor foglaltuk el a várost, és te fogságba estél.

-Így volt, Naganouri-sama.

-Már csak egyet nem értek… -vakarta meg a homlokát a férfi, aki lassúbb felfogásának köszönhetően, még mindig nem rakta össze a történteket. –Miért öltöztél álruhába?

-Nem akartam ágyasa lenni senkinek sem, ezen kívül el szerettem volna kerülni a találkozást Sesshoumaru nagyúrral.

-Akkor… csak bujkáltál előle, ne? –gondolkodott el a démon. –Ez érthető… Ám mégis volt valami rejtegetnivalód előle...

-A bátyám megölte a Nagy Kutyaszellemet. Szégyent hozott, és tönkre tette a klánt. Ebben nem tudtam megakadályozni a bátyámat, mert még szinte gyerek voltam. Nem akartam, hogy Sesshoumaru azonosítson engem Takemaruval.

-Mégis ez történt. –összegezte a férfi. –Lenne még egy kérdésem. Veled találkozott éjjelente Sesshoumaru?

-Hai. –Hatsuyo aprót bólintott. –Eszméletlen voltam, mikor rám talált, majd megismertük egymást. Természetesen nem mertem neki elmondani, hogy ki is vagyok valójában. Úgy gondoltam, ha megkedvel, bevallok neki mindent. Ám ő végig tudta az igazságot. Ezután napvilágot látott Katayama rágalma…

-Te rágalmazással vádolod Katayama tábornokot? –dörrent a férfi hangja. Hatsuyo most felemelte a fejét, és a jóképű férfi sötét szemeibe nézett.

-Igen. –mondta erélyesen Hatsuyo. –Ezt Sesshoumarunak is megmondanám, de ő nem hallgat meg.

-Naze? (miért) –Naganouri elképedve bámulta a nőt, most már biztos volt benne, hogy igazat mond.

-Katayama tábornok elhallgatott néhány részletet az összeesküvésemről.

-Mit akart tőled a tábornok?

-Mi mást? Engem. –felelte a lány. –Visszautasítottam, másnap pedig halálra ítélt Sesshoumaru. Csak azt nem értem, hogy miért hagyott életben…

-Ezekhez én értek… -nézett értetlenül a férfi. –Elhiszem, amit mondtál. Megpróbálok beszélni Sesshoumaruval.

-Arigatou gozaimashita, Naganouri-sama! –Hatsuyo őszinte hálával hajolt meg a szamuráj előtt.

-Ugyan! –legyintett szórakozottan Naganouri. –Mivel megkedveltelek, szívesen teszem. De nem lesz egyszerű. Katayama nem tűri a visszautasítást, nehéz lesz vele. Most megyek. –Naganouri intett, majd otthagyta a csodálkozó Hatsuyot.

Katayama az erkélyén ácsorgott, és onnan tekintett le a kertre. Látta, ahogy Hatsuyo és Naganouri hosszasan beszélgetnek.

-„Naganouri… Ha nem tudnám undorító titkodat, még a végén féltékeny lennék…” –gúnyos mosolyra húzta ajkait. Hirtelen valaki megkocogtatta a shoujit. Haruko érkezett meg. Még a cselédek egyenruháját viselte. Odatipegett a vörös hajú férfihoz, aki a karjaiba zárta.

-Katayama… -lehelte a nő, teljesen elérzékenyülve.

-Sesshoumaru beleegyezését adta. –mondta halkan a tábornok. –Most már az ágyasom vagy.

-A kamiknak hála! –örvendezett Haruko. Úgy érezte, ez élete legboldogabb napja. Katayama arrébb tolta a nőt magától, és egy vaskos bőrerszényt vett elő, majd Harukonak nyújtotta.

-Vegyél a városban új kimonókat, de siess vissza, szükségem lesz rád.

-Arigatou gozaimashita, Katayama-san! –hálálkodott Haruko, barna szemei csillogtak, ahogy Katayama jóvágású arcába nézett.

-Vigyél magaddal néhány szolgálómat, és adok egy gyaloghintót és őröket. –magyarázta a férfi. –De ne feledd, ma fontos dologban kell nekem segédkezned! Ma csak egy-két fontos ruhadarabot vegyél meg. Lesz még időd bőven vásárolni.

-Hai. –bólintott mosolyogva a nő. –Segítek, amiben csak akarod!

-Gyere. –szólt kedvesen Harukonak, és elhagyták a szobát. Miután biztosította Haruko mellé a szükséges kíséretet, visszatért a lakosztályába.

-„Hatsuyo…” –gondolta keserédesen. –„Tejbe-vajba fürösztenélek, ha kedves lennél velem…”

A jobboldali falhoz lépett, majd végigsimította a falra festett, terebélyes, virágzó cseresznyefát. Erősen benyomta az egyik kiálló faágon üldögélő fürjet, és a fal elhúzódott. Egy folyosó tárult a szemei elé, melyen egy falépcső vezetett lefelé a sötétségbe. Leemelt a falról egy fáklyát, és egy csettintéssel meggyújtotta.

-„Tatsuro… Készítek neked egy kis ajándékot.” –vigyorgott Katayama, majd behúzta maga mögött az ajtót.

Már esteledett, mikor Hatsuyo és Yoko a kastélykertből a szállásukra igyekeztek. Egy harmadik emeleti erkélyről Tatsuro integetett a két lánynak, akik mosolyogva viszonozták a gesztust, majd elsiettek a szolgák lakrésze felé. Mikor a szobájuk elé értek, Hatsuyo így szólt:

-Menj be, addig hozok ételt a konyháról. –majd kedvesen megsimogatta a kislány fejét, aki széles mosollyal bólintott. Hatsuyo elsietett a konyha felé. Mikor belépett, már csak a konyhának a főnöke és egy fekete hajú fiatal félszellem lány serénykedett odabent. A többiek már nyilván elindultak kihordani a vacsorákat a főrendieknek és a szamurájoknak. Voltak, akik a közös, nagy étkezőben ettek, és akadtak olyanok is, akik a saját lakosztályukban fogyasztották el az estebédet.

-Ejh, te lány! –korholta a fiatal nőt a terebélyes asszonyság, aki a konyhafőnök volt. –Ez így nem jó! Tatsuro-samának sokkal több szója-szósz kell a sushi-hoz! –a nagy faasztalon egy tálca feküdt bőségesen megrakva többféle étellel és gőzölgő teával. Az idős nő mérgesen ingatta a fejét.

-De elfogyott a szósz! –mentegetőzött a cseléd. A két nő tudomást sem vett az érkező Hatsuyoról, aki közben összekészített némi ételt és teát a vacsorához.

-Ha elfogyott, hát főzzél még egy adagot! –pörölt tovább az idősebb nő. –Ezt így nem lehet feltálalni az úrnak!

-Megyek már, Eiko-sama! –felelte a lány majd az idős asszonnyal a sarkában eltűntek a konyha másik részlegében. Velük egy időben Hatsuyo is elhagyta a helyiséget. Mikor visszaért a szobájához, Harukot látta díszes kimonóban a konyha irányába osonni. Hatsuyo a földre tette a tálcát, és követte a nőt. Yokonak meghagyta, hogy semmi esetre se mozduljon ki. Hatsuyonak rossz előérzete támadt. Vajon mit akarhat ott Haruko, mikor semmi dolga arra? Hiszen mától Katayama főágyasa.

-„Katayama!” –villant be az agyába. –„Készül valamire.”

Mikor Haruko behúzta maga mögött az ajtót, Hatsuyo egy résen át leselkedett. Látta, hogy a nő valamit beleönt a tálcán lévő teába, majd idegesen szétnéz. Hatsuyo visszaszaladt a szobájába, és megvárta, amíg Haruko elmegy a shouji előtt. Yoko értetlenül bámult Hatsuyora.

-Doshita, Hatsuyo-sama? (mi történt)

-Maradj itt! –mondta válasz helyett a nő, majd elindult Tatsuro lakosztálya felé. Magában imádkozott, hogy ne tévedjen el a kastély központi részében. A folyosókon mászkáló katonák nem szóltak hozzá, azt hitték, hogy a nagyúr hivatja. Az egyik folyosón mégis eltévedt. Megpróbálta felidézni, hogy Tatsuro honnan integetett neki, majd felszaladt a harmadik emeletre. Szerencséjére éppen időben meglátta a fekete hajú lányt, amint a tálcát viszi be Tatsuronak. A parancsnok lakosztálya előtt álló őröknek reagálni sem volt idejük, Hatsuyo olyan gyorsan berontott. Tatsuro az ajkaihoz emelte a csészét.

-Neeeeeee! –kiáltott Hatsuyo, és villámsebességgel kiütötte a férfi kezéből a teát. A kis edény tartalma kiömlött a földre. Az erős méreg sisteregve lyukat égetett a tatamin. Tatsuro és a szolgálólány szóhoz sem tudott jutni, a szobába szamurájok rontottak be kivont karddal, és maga Sesshoumaru, aki az emeleten tartózkodott mikor meghallotta Hatsuyo sikoltását.

-Mi van itt? –kérdezte Sesshoumaru.

-Azt hiszem… meg akartak mérgezni… -állapította meg zavartan a tényeket Tatsuro. A katonák némán álltak, katanájukkal a kezükben. A fekete hajú cselédlány ijedten lihegett. Hatsuyo lesütött szemmel ácsorgott Sesshoumaru előtt. A levegőben tapintani lehetett a feszültséget. Váratlanul Katayama lépett be, Harukoval a sarkában. Eredetileg azért jöttek, hogy megszemléljék művüket. Mögöttük, kíváncsiskodó tekintetek vizslattak be a szobába.

-Tabito-san. –szólt Tatsuro az egyik emberéhez, aki meghajolva előlépett. –Küldjetek el mindenkit az ajtó elől, mondjátok meg, hogy jól vagyok.

-Hai. –bólintott a szamuráj és többi katonával együtt elhagyták a helyiséget, behúzva maguk mögött a tolóajtót.

Katayama forrt a dühtől, tudta, hogy Hatsuyo hiúsította meg a tervét, és hogy Haruko nem volt elég körültekintő.

-Te aljas szuka! –ordított a megszeppent cselédre. –Meg akartad mérgezni a parancsnokot? –a tatamin lévő sistergő foltra mutatott.

-Én… én… nem… -hebegte a riadt lány, de Sesshoumaru elkapta a torkát, és a magasba emelte.

-Sesshoumaru! –kiáltott Hatsuyo. –Ne öld meg!

A férfi aranyszemeit Hatsuyora emelte, és elengedte a szolgát.

-Talán tudsz valamit? –kérdezte Hatsuyotól. Ám, mielőtt Hatsuyo válaszolhatott volna, Katayama kirántotta a kardját, és pillanatok alatt lemetszette a fekete hajú cselédlány fejét. A lány vére szanaszét spriccelt a szobában, Tatsuro arrébb ugrott, hogy ne legyen véres. A lány élettelen teste tompa puffanással zuhant a tatamira, piros vérrel áztatva azt. Sesshoumarut nem különösebben zaklatta fel a látvány, újból Hatsuyohoz fordult:

-Tudsz valamit?

-Harukot láttam a konyhában Tatsuro-sama étele körül. –felelte Hatsuyo.

-Ugyan, Hatsuyo! –legyintett Haruko. –Csak saket vittem Katayama-sannak.

Igazat mondott, valóban sakes korsóval a kezében távozott a konyhából, és ezt Hatsuyo is látta. Bár Tatsurot megmentette, most már nem tudott semmit sem tenni. Az ártatlan lány meghalt, Katayama megúszta a felelősségre vonást.

-Én küldtem el Harukot sake-ért. –mondta Katayama. –Hatsuyo, ez a cseléd konyhában tartózkodott? –Katayama igyekezett visszaterelni a szót a halott lányra. 

-Hai. –sóhajtott Hatsuyo, a lányért már úgysem tehet semmit.

-Akkor a dolog elintézve. –szólalt meg Sesshoumaru. –Tatsuro! Egy szinttel feljebb van egy üres lakosztály. Odaköltözöl.

-Hai, Sesshoumaru-sama! –felelte a férfi.

-Két nap múlva előléptetlek tábornokká.

-Arigatou gozaimasu, Sesshoumaru-sama! –Tatsuro repesett az örömtől, persze nem mutatta.

-Hatsuyo, holnap reggel várlak. –jelentette ki Sesshoumaru, majd elhagyta a szobát, Katayamával és Harukoval a nyomában.

Tatsuro gyengéden nézett Hatsuyora.

-A minap még én akartalak megmenteni téged, és most te mentettél meg engem… -Tatsuro felnevetett, fehér fogsora kivillant ajkai közül.

Hatsuyo kedvesen rámosolygott a férfira.

-Most mennem kell… Oyasuminasai…

-Arigatou gozaimasu! –szólt a távozó lány után Tatsuro, majd suttogva hozzátette: –Utsukushii (gyönyörű) Hatsuyo…

Folyt. Köv