19. fejezet

 Veszélyben

A sápadt telihold vékony fátyolfelhők mögül vizslatta az alant elterülő tájat. Baljós szél fújdogált. Az egész tájra csend telepedett, mint egy kiadós vihar előtt. Az erdőben egy törékeny alak csörtetetett. Egyre beljebb, és beljebb… Sötét köpenye lebegett utána. Szinte visszhangzott hangos fújtatása. Na igen… A halandó test gyengeségei… Most megállt. Hátát egy vastag fatörzsnek támasztotta, és úgy lihegett. Teljesen kifulladt, lábai remegtek. Nem csoda, hiszen embert meghazudtoló távolságot futott le eddig. A fennsíkról, melyen az erdő elterült, még látni lehetett a völgyben fekvő nyugati főváros fényeit.

-„Még távolabb kell mennem…” –villant át a nő agyán, akinek most a szívébe kétségbeesés és félelem költözött, melyet a múlni nem akaró rossz előérzet váltott ki belőle. Miután légzése lassan visszaállt a normálisra, hátat fordított a fényeknek, és egyenesen az erdő sűrűjébe futott.

Sesshoumaru az erkélyen álldogált, és némán bámulta a holdat. A szellő néha belekapott ezüstösen ragyogó, hosszú hajába. Hófehér selyemhaorija hanyagul kioldva lógott rajta, és láttatni engedte a férfi bal vállát és izmos felsőtestét. Arca semmiféle érzelmet nem tükrözött, ám lelke háborgott.

-„Mi a fenét akarhatott ez nő?” –kérdezte magától. –„Sosem fogok kiigazodni rajta… Kétségtelenül más, mint a többi… Egyszer kedvel, majd számon mer kérni, máskor gyűlöl… Az ünnepségen pedig még az arca sem rezdült a bejelentésre, most meg velem akar lenni… Ha nem küldtem volna el… biztosan nem tudtam volna türtőztetni magam… Ha csak arra az éjszakára gondolok, mikor végre az enyém lett… Még sosem éreztem ekkora vágyat senki iránt… Chikushou! (francba) Miket gondolok? Ő csak játszik… Meg akart ölni! És, ha nem is igaz, amit mondtak róla?”

Gondolatait az elhúzódó shouji hangja szakította félbe. Aozora kecsesen betipegett, és bájosan mosolygott jegyesére, aki rideg tekintettel mérte végig. Egy gyönyörű yasha állt a démon előtt, bár ő most már semmiféle vágyat nem érzett iránta. A lány piros selyem kimonót viselt, melyre színes orchideák voltak hímezve, kontúrjaik aranyszínnel voltak kivarrva. Már maga a kimonó csodálatos hatást keltett, hát még lány bájos arca, és különböző hajtűkkel ékesített, hosszú, hullámos haja. Ám a férfit ez hidegen hagyta.

-Konbanwa, Sesshoumaru! –csicseregte a lány. –Jól vagy?

A válasz egy kimért bólintás volt a férfi részéről. Aozora közelebb ment a démonhoz, és úgy nézett bele az aranyszínű szempárba.

-Megváltoztál…

-Hmpf… -a férfi oldalra tekintett.

-Már nem vagy olyan, mint…

-Mint, majd két évszázada? –Sesshoumaru újból Aozora felé fordult.

-Hai. –bólintott a nő. –Régen sokkal közvetlenebb… kedvesebb voltál velem…

-Mégis, mit vártál? –felelte Sesshoumaru. –Az életem a hódítás, a háborúk, az öldöklés.

-Wakatta…(értem) –sóhajtott Aozora. –Demo… azt hittem kedvelsz…

-Régen kedveltelek… -Sesshoumaru a karmos ujjaival végigsimított a nő állán. –Ezért egyeztem bele a házasságba. Mindent megkapsz tőlem, de… érzelmekre ne számíts.

-Amiatt a cseléd miatt van?! –Aozora dühösen meredt a férfira.

-Ugyan, Aozora… -a démon gúnyosan mosolygott. –Hagyd abba a játszadozást… Vagy feltételezzem, hogy engem is meg akarsz ölni? Mint a férjeidet, ne? 

-Na de…

-Ne nézz engem ostobának, Aozora… És, főképp… ne játssz a türelmemmel. A régi barátságunk miatt veszlek el.

-Wakatta… -suttogta Aozora. Nem akarta felidegesíteni a szellemet, félt, hogy visszavonja a házassági ajánlatát. Mindenáron magának akarta férfit. Majd elcsábítja újra, és minden olyan lesz, mint régen. –Akkor… most megyek… -hátat fordított a démonnak, majd kitipegett a szobából. Mielőtt visszahúzta volna a shoujit, szomorúan a jegyesére nézett, aki már a kertet bámulta. –Oyasuminasai, Sesshoumaru… -a shouji bezárult. A kutyaszellem összeráncolta a szemöldökeit. –„Még hogy megváltoztam!” -méltatlankodott magában. –„Tévedsz, Aozora... mindig ilyen voltam...”

Katayama a lakosztályában üldögélt, miután elfogyasztotta a vacsoráját, saket iszogatott, melyet egy fiatal cselédlány töltött neki.

-Most hagyj magamra! -mondta unottan a lánynak, aki alázatosan meghajolt, majd gyorsan távozott a szobából. A tábornok újra töltötte a csészéjét, és a szemközti falon bámulta a mécsesek aranyló fényjátékát, mely az erkély felől nyitott shoujin át beszűrődő ezüstös holdfénnyel keveredett. Így olyan volt, mintha a falra festett virágzó cseresznyefa lehulló, rózsaszín szirmai lebegtek volna a hullámzó fényekben. A férfit nyugalom töltötte, ahogy a különös látványt figyelte. Ám nem csak ez nyugtatta meg. Végre megszabadult egy gondtól, melyet Harukonak hívtak. Kevésen múlott a lelepleződés. Ha az a levél Sesshoumaru kezébe kerül... Akkor nem úszta volna meg a felelősségre vonást... Most már minden megoldódott... Vagyis, majdnem minden... Gondolataiban Hatsuyo arca tűnt fel. Erősen akarta azt a nőt, és semmitől sem riadt vissza. Észre sem vette, hogy már régóta az árulás rögös ösvényeire lépett... Elárulni a hűbérurát, aki egyben gyermekkori barátja, nem szép dolog... Olykor végzetes is lehet... Attól függ, kihez pártol a szerencse...

-Katayama no aniki, bejöhetek? -a tábornok felkapta a fejét Yasukazu hangjára.

-Hai. -szólt vissza az érkezőnek.

Yasukazu Katayama elé sétált, és meghajolt. Katayama kurtán viszonozta a gesztust, majd a vele szemközti ülőpárnára mutatott.

-Dozo... (tessék)

-Domo... (köszönöm) -biccentett a szürkehajú férfi, majd kényelmesen elhelyezkedett rokonával szemben.

-Mi híreid vannak? -kérdezte Katayama, miközben saket töltött, és a parancsnoknak nyújtotta.

-Domo... -Yasukazu felhajtotta az italt, és folytatta: -Az a nő, kiszökött a kastélyból...

-Nani?! (Mi van?) -vágott közbe Katayama. Sötét szemei élesen megvillantak.

-Honto desu... (igaz) -bólintott Yasukazu. -Méghozzá álruhában, és igen sietett...

-Chikushou... (francba)

-Másik hír: Sesshoumaru-sama és Aozora-sama nincsenek túl jó viszonyban...

-Dou yo koto, ka? (Mit jelentsen ez?) -Katayama nem akart hinni a fülének. Úgy tudta, hogy Sesshoumaru jól megvan a jegyesével.

-Nemrég Aozora-sama csalódott ábrázattal távozott Sesshoumaru nagyúr szobájából, ahol nem sok időt töltött. De az is lehet, hogy csak valamin vitatkoztak...

-ŰŰOmoshiro...(érdekes) -merengett el a tábornok.

-Mit szándékozol tenni, Katayama no aniki?

-Most menj! -adta ki a parancsot. -A lány után nézek, de erről nem szólhatsz senkinek sem! Wakarimasu, ka? (érted?)

-Hai, Wakatta! (Igen, értem) -Yasukazu elhagyta a szobát.

Katayama még bámult egy ideig a zárt tolóajtó felé, melyen Yasukazu távozott, majd felemelkedett a helyéről. Katanáját az övébe dugta, kilépett az erkélyre, majd egy vörös szellemgömb formáját vette fel, és úgy hagyta el a kastélyt. A palotából kivezető földút nyomán haladt, és mikor kellő távolságra jutott a falaktól, leszállt és testet öltött. Érezte, hogy a keresett személy szaga az erdő felől jön, így elindult annak az irányába. A baljós szél most a kezére játszott. Az égen egyre sötétebb felhők gyülekeztek, szinte vészjóslóan. A hatalmas telihold is csak néha-néha bukkant elő, hogy pillanatokra utat törhessen magának ezüstös fénye a sötétségben. A férfi töretlenül haladt előre.

-„Ez rossz…” –gondolta magában egy magas fa alsóbb ágán ülő csuklyás alak. –„Vihar lesz… Azt hiszem, keresnem kellene egy barlangot, ahol meghúzhatom magam, de ott jobban ki lennék téve egy esetleges támadásnak…”

Hirtelen egy fényes villám hasította ketté az eget, és az ég csatornái megnyíltak. Az áztató eső egyre hevesebben hullott alá, ostromolva az alant elterülő tájat. Kisebb mennydörgés hallatszott, mely jelezte, hogy a vihar közepe még távol van. Hatsuyo összerezzent, de nem az újabb mennydörgés hallatán, hanem mert úgy érezte, hogy nincs egyedül.

-Dare wa? (ki vagy?) –csattant a nő hangja, miközben megmarkolta katanája markolatát, hogy ha harcra kerülne sor. Ekkor egy közeli árnyék megmozdult.

-Hatsuyo, ka? –kérdezte mézes-mázos hangon Katayama. Egy újabb villám futott át az égen, megvilágítva a férfit. A jelenséget egy hatalmas dörgés kísérte.

-Omae… (te) –mondta meglepetten a nő. –„Ezért volt olyan rossz érzésem… nem szabadna, hogy meglásson így… azt hittem, ha elhagyom ma éjjel a kastélyt, titokban maradhat…”

-Úgy döntöttél, hogy elszöksz? Magára hagyva a kis védenced…

-Ez más… -felelte Hatsuyo, miközben a földre huppant. A csuklyát még jobban a fejébe húzta, de bal kezével, nem engedte el a kard markolatát.

-Érzem, hogy gyengébb lettél… Megváltozott a szagod… olyan, mint egy emberé.

-Jó a szaglásod, tábornok.

-Hmpf! – Katayama arcán ördögi vigyor jelent meg, melyet a villám fénye tökéletesen megvilágított. Hatsuyo nyugodtságot színlelve figyelte a csuklya alól a férfit. –Sore desu! (ez az) Mint, minden félszellemnek, neked is vannak gyengébb napjaid, ne? –Hatsuyohoz lépett, és lassan körbesétálta a lányt, miközben gúnyosan méregette. –És, ez ma este van… Emberré változtál. Dakara… (ezért)

-Eljöttem, hogy ne lássanak meg. –Hatsuyo lehúzta a fejéről a csuklyát, és merészen nézett a férfira. Katayama egy pillanatra meglepődött. Egy fekete hajú, barna szemű, teljesen átlagos kinézetű Hatsuyo állt vele szemben.

-Így emberként, és bőrig ázva is kellemes látványt nyújtasz…

-Gondolom, nem azért jöttél, hogy ezt elmondd…

-Csak ellenőrizni akartam… ám van egy félbehagyott ügyünk, emlékszel?

-Arra gondolsz, amikor a szobámban jártál, és elmondtam neked, hogy minek tartalak? –Hatsuyo gúnyosan, de alig észrevehetően mosolygott. –Azt hiszem, megkaptam az érte járó jutalmat, ne?

-Nem úszod meg ennyivel, Hatsuyo…

-Most mit kéne tennem, Katayama tábornok? Vagy talán csak egy szánalmas áruló?

Katayama fekete szemeiben a harag fényei gyulladtak. Most már ő is megmarkolta kardja markolatát.

-Kisama wa ningen no onna desu, ne? (Te egy ember nő vagy, ugye?) Ne légy arcátlan! –Katayama hangja nem tükrözött dühöt, mint szemei, sokkal inkább gúnyos volt. Lassan kihúzta a kardját, és hanyagul átvetette a jobb vállán. Az éles penge megcsörrent a démon vállvédőjén. –Koro shite yaru…(Megyek, hogy megöljelek) –Katayama lassú léptekkel megindult a nő felé. Eldöntötte, hogy végez vele. Legalább megszűnik a kísértés… Az örökös kísértés…

Közben Hatsuyo is kihúzta a katanáját, és egy kézzel a férfi felé tartotta.

-Azt mondod, megölsz? –nevetett fel Hatsuyo. Egy cseppet sem félt. Hátha mellé áll a szerencse, végül is már nem az a finom hercegnőcske, aki egykoron volt. –Csak tessék! –őrült nevetése hangosan szárnyalt a feszültséggel teli levegőben, aztán hirtelen abbamaradt. Katayama közben megtorpant. Dühös szemekkel meredt a lányra. Most csend volt. Egy hosszú pillanatig tökéletesen látták egymást egy villám fényénél. Óriási dörgés rázta meg a tájat. A két fél csak némán álldogált.

-Megadom neked azt az előnyt, hogy nem változtatom át a kardom. –törte meg Katayama a csendet. Egy vészjósló morgás kíséretében eliramodott a lány felé, készen arra, hogy lesújtson. Hatsuyo arra koncentrált, hogy honnan fog lecsapni ellenfele. Jól gondolta. A támadás felülről érkezett. Ő sem volt rest, maga felé emelte fegyverét, hárítva ezzel a halálosnak ígérkező csapást. Összecsendült a két penge, és egy pár pillanatra egymásnak feszült.

-„Nagyon erős…” –gondolta magában Hatsuyo. –„Jóval erősebb, mint eddigi ellenfeleim…”

Hatsuyo nem esett kétségbe, gyorsan erőt vett magán, és kardjával lökött egyet a férfin, majd oldalra szökkent, távolabb a démontól.

-Hmpf! –morrant fel Katayama. –Nem is rossz egy halandótól. De ez még csak a bemelegítés volt… -Katayama újra a lányra támadt, ezúttal oldalról. Hatsuyo sikeren hárított. De a férfi rögtön csapott, ezúttal a másik oldalról. Hatsuyo kivédte a gyilkos pengét, majd ő próbált meg bevinni támadást, ám meg sem tudta sebezni a férfit. Egy darabig így harcoltak, Hatsuyon imitt-amott keletkezett egy-egy kisebb vágás, de nem volt súlyos. Katayamán nem volt sérülés. A lány néha félreugrott, de Katayama gyorsan beérte. Hatsuyo legtöbbször csak hátrált. Bár jól harcolt, de Katayama fizikai erőfölénye hatalmas volt, arról nem is beszélve, hogy Hatsuyo egyre jobban elfáradt. Az erdőt kardcsengés hangja töltötte, miközben dörgött, morajlott az ég. A harcolók azonban egymás elpusztításával voltak elfoglalva. Észre sem vették, de a fennsík széléhez értek, mely alatt egy jókora szakadék tátongott, melynek felső része derékszögben állt a földdel. A felétől viszont bokrok, cserjék sokasága alkotta. A szakadék alján patak futott végig. Hatsuyo a harc hevében nem látta, hogy a hasadék szélén áll, míg egyik lába nem érezte a talajt. Egyensúlya megingott, ahogy előrébb lépett a biztos talajra. Egyenesen beleesett a férfi előre álló kardjába. A hideg penge az oldalát szúrta keresztül. Katayama döbbenten nézte az előtte fájdalomtól eltorzult arccal álló nőt. Úgy belemerült a küzdelembe, hogy egy pillanatig fel sem fogta, hogy mi történt. Ekkor pillantotta meg, hogy egy szakadék széléhez értek. Kihúzta Hatsuyoból a kardot, aki nyöszörögve kapott az oldalához, melyből ömleni kezdett a vér. Megszédült a fájdalomtól és a vérveszteségtől, és hátra esett egyenesen a szakadékba. Katayama még idejében elkapta, de csak a lány bal kezét sikerült megfognia. Hatsuyo még magánál volt, és érezte, ahogy az izzadtságtól nyirkos keze lassan kicsúszik a tábornokéból. Dühösen nézett fel a férfira.

-Onore… -sziszegte Hatsuyo. –Eressz el… - Katayama még erősebben szorította a kezét. Hatsuyo a jobb kezében lévő kard élével rácsapott a férfi ujjaira, melyeket nem védett páncél, ám ennek ellenére Katayama nem engedte el a lányt.

-Eressz el… -mondta megint Hatsuyo és ekkor kicsúszott a démon kezéből. A szakadékot egy rémült sikoly zengte be, mely egyre messzebbről hallatszott, majd végül teljesen elhalt. Katayama aggódó szívvel figyelte, amint a lányt elnyeli a sötétség. Nem ezt várta. Azt hitte, ha végez vele, majd könnyebb lesz. Idővel talán…

-Vége… -suttogta bele az éjszakába. Az eső elállt, távolról már csak halk morajlás hallatszott. Katayama lehajtott fejjel állt a hasadék szélén, és lenti feketeségbe tekintett, mintha a lányt keresné. Kardja véresen hevert mellette. –Vége…

Folyt. köv.