Egy végzetes szerelem

Sakurától:

InuYasha és csapata még mindig Naraku után kutatott. Mivel nagyon elfáradtak hosszú utuk során, meg kellett valahol pihenniük. Falu és fogadó sem volt a közelben, így hát maradt a szabad ég, ahogyan legtöbbször. Éppen egy erdőn haladtak keresztül, ott ütöttek tábort. Nem is sejtették, hogy a távolból valaki figyeli őket…

InuYasha beleszimatolt a levegőbe. Egy pillanatra ismerős illat csapta meg az orrát, de elhessegette a gondolatot, mivel Miroku pont akkor gyújtotta meg a tüzet nagy füstfelhő kíséretében.

A sápadt nő közben tovatűnt. Hosszú fekete haját lágyan simogatta a szél. Papnői ruhája már kissé megviselt volt. Egyszer csak fehér, kígyószerű lények bukkantak elő a semmiből, és magukkal emelték a magasba.

-         InuYasha! Már elfelejtettél engem? – gondolta magában.

Közben Kagome hatalmas ásítással adott nyomatékot fáradtságának.

-         Szerintem aludnunk kellene. Mihamarabb meg kell találnunk Narakut. Még hosszú út áll előttünk.

-         Igazad van Kagome. Pihenjünk.

-         Miroku! – Sango hangja úgy csattant az éjszaka csöndjében, mint egy egérfogó.

-         Te- tessék Sango? – kérdezte félénken a szerzetes.

-         Hogyan került a kezed a fenekem alá már megint?

-         Hidd el Sango, ez véletlen. Puszta véletlen.

-         Tényleg? Akkor ezt a sok véletlenért kapod!

Hatalmas pofont adott Mirokunak, majd átköltözött Kagome mellé. Aztán meggondolta magát, és inkább Kirara mellé telepedett le.

Másnap reggel továbbindultak. A papnő megint figyelte őket a távolból. Mivel most nem volt füst, ami megzavarja a félszellem szaglását, egyből kiszúrta Kikyo illatát. Különösebb figyelmet nem szentelt a dolognak.

-         Biztosan megint halott lelkek után kutat…

Hatalmas forgószél közeledett feléjük. Magával hozta a farkasok szagát. InuYasha keze megfeszült a kard markolatán.

-         Ne támadj blöki! Nem harcolni jöttem. Csak megéreztem a drága Kagome illatát. Gondoltam köszönök neki, és megkérem végre, hogy jöjjön velem és legyen az asszonyom!

-         Micsoda? El a kezekkel Kagométól! Ő az én… öhm… szóval ő velem van!

-         Befejeznétek végre? Én nem vagyok senkié! És ha kérhetem, ne veszekedjetek. Főleg miattam ne. Érthető?

-         NEM! – válaszolta egyszerre a két fiú.

-         InuYasha!

-         Tessék? Ugye nem…. ?

-         OSUWARI! /fekszik/

InuYasha egy rózsaszín villanás és hatalmas puffanás kíséretében csapódott a földbe.

-         Ezt miért kellett? – nyögte.

-         Mert már elegem van belőletek, azért!

-         De Kagome! Én szeretlek!

-         Mit mondtál az előbb?

-         Szeretlek.

-         Te nem szoktál ilyen lenni… Mi történt veled? Túl nagyot estél?

-         Jó lesz, ha most már tisztázunk egy két dolgot: Szeretem Kagomét és ő is engem. (Közben Kagome elpirult: - Hát ennyire látszanak az érzéseim?) Úgyhogy Kouga, jó lenne, ha eltűnnél innen.

-         Azért tényleg nem kéne miattam…

-         Mi a baj Kagome? Te talán nem így érzel?

-         De igen, csak úgy tudtam, te Kikyot szereted… - ha kigondolta, hát ki is mondta…

-         Az már a múlté, hidd el! Sokat gondolkodtam ezen, és már nem jelent nekem semmit. Ő már csak egy halom csont és hamu. Egy halott. Nem az, aki régen volt. Gonosz lett, és szívtelen. A halálon kívül más nem érdekli, és engem is csak azért szeretne, hogy együtt menjünk a végzetbe. Én ezt nem akarom. Téged szeretlek, és nem azért mert hasonlítasz rá, hanem önmagadért! Világos? Erről többet nem szeretnék beszélni. Főleg ilyen nagy hallgatóság előtt… Ne vigyorogjatok Miroku!

-         Értem. – Kagome mást nem is tudott mondani, annyira megdöbbentette a félszellem vallomása. Ezt soha nem gondolta volna…

Kouga dühében elviharzott. Kikyo pár méterrel arrébb álldogált. Hallott minden egyes szót. Úgy érezte, mintha kést döftek volna belé. Egyszerűen nem tudta elfelejteni a hanyout, hiába volt már halott a teste. A lelke nem tudott belenyugodni a ténybe: InuYasha már elfelejtette őt.

-         Azt az ostoba lányt szereti. De miért? Mi olyan különleges benne? – gondolta.

A lélekrablók ismét elrepítették. InuYasha tudta, hogy Kikyo kihallgatta őket, ezért is mondott el mindent, ami a szívét nyomta. Most jutott csak eszébe, hogy már korábban is érezte többször is a papnő illatát. Már nagyon dühítette a dolog, hogy szaglászik utánuk.

-         Vajon miért?

Ismét eltelt egy nap. Este letelepedtek egy kényelmes kis tisztásra. InuYasha felajánlotta, hogy elmegy tűzifáért. Amint az erdő szélén keresgélt, egyszer csak Kikyo lépett elé.

-         Tudtam, hogy itt vagy.

-         Gondoltam… InuYasha! Hogy tehetted ezt velem? Mindig is szerettelek! Te csak úgy eldobsz engem egy ilyen ostoba, semmirekellő lány miatt? Hmm?

-         Ne nevezd így Kagomét! Hagyj minket békén! Nem szeretnélek még egyszer a közelünkben látni. Ezzel csak azt éred el, hogy még ennél is jobban meggyűlöllek.

-         Miért nem szeretsz engem? Miért? – kérdezte hisztérikus hangon a nő.

-         Mert gonosz vagy. Halott vagy. Te már nem létezel, Kikyo! Felfogtad? Varázslatokkal tartod fönt magad, és a halálomra vágysz. Máskor meg arra, hogy együtt haljunk meg. Nekem erre nincs szükségem!

-         Ez a végső szavad te korcs?

-         Heh! Most már korcs lettem? Nem a szerelmed? Neked csak a hiúságodat bántja, hogy nem futok többé utánad. Ha még egyszer a közelünkbe merészkedsz, esküszöm, én végzek veled!

-         Majd meglátjuk ki nevet a végén! Nehogy azt hidd, hogy megnyugodtam!

Egy pillanat alatt eltűnt a félszellem szeme elől. Visszament a többiekhez, és elmesélte találkozását egykori szerelmével. Kagomén látszott, hogy nem tetszik neki a dolog. Egész este meg sem szólalt, így merült álomba, hogy aztán kis idő múlva felébredjen… InuYasha keltette fel.

-         Mit akarsz tőlem? Te jó ég! Mennyi az idő? Hú még két órát sem aludtunk…

-         Kagome! Kérlek, ne legyél féltékeny Kikyora. Miért nem hiszel nekem? Nem szeretsz engem? Vagy te is korcsnak tartasz?

-         Ugyan már! Szeretlek, csak félek attól, hogy mi lesz velünk…

-         Mire gondolsz?

-         Szerinted Kikyo belenyugszik ebbe az egészbe?

-         Nem hiszem…

-         Úgy gondolom, most már tőle is meg kell, hogy védj…

-         Megvédelek bárkitől, mert nem akarlak elveszíteni.

Kagome átölelte a félszellemet, majd megcsókolta. Hajnalban útnak is indultak. Nem jártak messze Naraku rejtekhelyétől. InuYasha gyengén, de érezte már a mérges gáz szagát. Kouga mégis utánuk ment… Kikyo is, sőt, még Sesshoumaru is a közelben járt.

·        Blöki! Nekem is dolgom van Narakuval!

·        Nekem is! – szólt Sesshoumaru.

·        Ti meg mit kerestek itt?

·        Intézzük el ezt az ügyet egyszer, s mindenkorra.

·        Azt akarjátok, hogy közösen harcoljunk ellene?

·        Ahogy mondod!

·        Mi lesz a gyűlöletetekkel? Sesshoumaru! Hogyhogy most nem akarsz az életünkre törni?

·        Mindent a maga idejében, öcsém. Most foglalkozzunk inkább Narakuval…

Megérkeztek a palotához. Naraku már várta őket. Úgy döntött, hogy most nem vet be cseles praktikákat, sem pedig szellem bábut. Szemtől szemben akart harcolni a söpredékkel.

·        Kagura! Most el kell döntened, hogy kinek az oldalán harcolsz. Átállhatsz az ő oldalukra, de ha én győzök, meghalsz!

·        De hát…

·        Tudom, hogy gyűlölsz, és a halálomat akarod. A kis terveidet is ismerem. Azt hiszed olyan ostoba vagyok? De most mondom, hogy akármit is tesztek, én fogok győzni, majd meglátod! Most menj! Ne is lássalak!

Kagura odament Sangoékhoz. Elmondta a történteket. Befogadták, mert tudták hogyan érez a gazdája iránt. Naraku kiengedte a mérgező darazsait, így Miroku keze szó szerint meg volt kötve…

InuYasha, Kouga, Sesshoumaru, Sango és Kagome egyszerre támadtak rá ellenfelükre, de sehogy sem bírtak el vele.

Hirtelen kékes aura villant fel a gonosz teste körül és a döbbenettől a társaság meg sem tudott szólalni…

Kikyo repült oda hozzájuk a lélekrablók segítségével. Narakut védelmezte.

·        Mit szólsz ehhez InuYasha? A papnő már az én szövetségesem! Kell ennél nagyobb erőfölény?

·        Nehogy azt hidd, hogy megijedtünk tőletek!

Kikyo elővette az íját és hamarosan súlyos sebet ejtett Kagomén, és Sangon is. Odaszögezte őket egy-egy fához.

·        Hogy érzed magad te lány? Fáj igaz? Ha annyira szereted ezt a korcsot, akkor szenvedj érte egy kicsit… Legalább annyit, amennyit én is szenvedtem.

·        Te semmit sem szenvedtél érte! Soha nem voltál mellette, amikor szüksége volt gyógyító, segítő kezekre! – kiabálta magából kikelve Kagome.

·        Sebaj. Nemsokára álomba fogtok merülni. Te és a szellemirtó. Majd ha egyszer véletlenül erre jár egy szerzetes, vagy egy papnő, talán felébreszt titeket… Addig is élvezzétek tovább ahogyan végzünk a drága szerelmeddel.

Miroku és InuYasha elindultak a lányok felé.

·        InuYasha! Meg ne próbáljátok kiszabadítani őket! Vagy azt szeretnéd, ha most azonnal végeznék a drága Kagoméval?

·        Azonnal engedd el őket! Most meghaltok mindketten! Te is és az a szörnyeteg is! Szélborda!

Ez nem sokat segített. Hiába vagdalkoztak, Naraku csak minimális sérüléseket szerzett. Kikyo úgyszintén. Csak nevettek a szenvedésükön… Naraku energiagömböt küldött InuYasha felé. Az erőgömb hatalmas gonoszságot sugárzott.

·        InuYasha! Vigyázz! – kiabálta Miroku, Kouga, Sesshoumaru és Kagura.

·        Ellenhullám!

A szörny támadását ezzel sikeresen visszaverte, és elég súlyosan megsebesítette. Eközben a többiek is támadásba lendültek, de Kikyo a szent nyílvesszőkkel visszaverte őket. InuYashát két helyen is eltalálta. Az egyik vessző a vállába, a másik pedig az oldalába fúródott. A félszellem térdre esett, és már hörögve lélegzett. A Tetsuaiga kifordult a kezéből, és tudta, hogy nincs kiút. Itt fognak meghalni mindannyian. A sebei csúnyán véreztek. Kagoméra gondolt, és a barátaira. Nem akarta elveszíteni egyiküket sem. Közben Naraku fogságba ejtette Kougáékat. Már senki sem tudott segíteni… Arra lett figyelmes, hogy Kagura eltűnt a szeme elől. Körbenézett és látta amint a szélboszorkányt felnyársalják a tekergő gyökerek, amik csak úgy áradtak Naraku testéből. A boszorkány is eszméletlenül hanyatlott a földre. A sebeiből patakzott a vér. Kikyo elégedetten mosolygott…

·        Most már azokkal is végezhetnénk, akiket a fához szögeztél.

·        Rendben kedvesem. – Kikyo csókot lehelt Naraku ajkaira, és elindult Kagome felé.

Menet közben elővett egy tőrt, és a lány felé szegezte. InuYashában ekkor ébredt fel valami. A fájdalom, és a kedvese elvesztésének lehetősége ezer tűként dobolt az agyában. A Tetsuaiga mellette hevert, de ez most nem számított, csak a pusztítás. A hanyou aurája lüktetni kezdett, mérgező csíkok jelentek meg az arcán, miközben az arany szemek égő vörössé változtak. Naraku nem tudta mi történhetett, de már arra sem volt ideje, hogy elkezdjen rajta gondolkodni. InuYasha elemi erővel csapott le rá a karddal. Hiába fogta a kezében, mégsem változott vissza emberré. Ahhoz túl nagy volt benne a gyűlölet. A gonoszt pillanatok alatt szétszabdalta. Vége volt…

·        InuYasha! Ehhez mit szólsz? – kiáltotta hisztérikus hangon Kikyo, miközben a tőrt Kagome szívébe döfte.

·        Miért csináltad ezt?!? Ezért meghaaalsz!

Elrugaszkodott Kikyo felé, és már készítette a karmait. Ott karmolta, tépte, marcangolta a nő testét, ahol csak érte. Egy pillanattal később már zokogott, de a dolgát még mindig nem hagyta abba. A vörös szemek lassan visszaváltoztak arannyá. Kikyo utolsó lehelete is egy szó volt csupán:

·        Szeretlek!

Így ért véget a gonosszá vált papnő, s a még szörnyűbb szellem élete. InuYasha felüvöltött fájdalmában. Kagome meghalt. Elveszítette az egyetlen embert, akit igazán szeretett. Ahogyan a gonosz aura szertefoszlott, a kis csapat ébredezni kezdett. Miroku odarohant a fákhoz, és felébresztette Sangot. Amikor meglátta Kagomét, megfagyott az ereiben a vér.

·        Állj félre szerzetes! – szólt a hanyou.

Miroku kihúzta a nyílvesszőt, és így InuYasha karjaiba vehette halott kedvesét.

·        Miért? Miért kellett így történnie? Soha nem lehetek már boldog?

·        De lehetsz, csak hagyd abba a vonyítást te ütődött! – mondta Sesshoumaru.

·        Hagyj engem most békén, jó?

·        Akkor ki fogja feltámasztani ezt az ember?

·        Tényleg megtennéd? Mit kérsz érte cserébe? Tudom, hogy nem a jó szíved vezérel…

·        Semmit sem kérek. Nem kell a kardod, sőt, az életed sem. Csak egy ígéret kell.

·        Mi lenne az?

·        Harcoljunk. Nem most. Majd egyszer. De utána többé soha!

·        Rendben. Megígérem.

Sesshoumaru elővette a Tensauigát / még éppen időben/ , és lekaszabolta a pokol szolgáit, így azok nem tudták elvinni a lány lelkét. Lassan kinyitotta a szemét. A többiek körülötte álltak, ő pedig a földön feküdt…

·        Kagome? Jól vagy?

·        Baka… /hülye/ Örülök, hogy élek… Furcsa álmom volt.

·        Az nem álom volt. A bátyámnak köszönheted, hogy élsz.

·        Huh… Hát… Köszönöm Sesshoumaru.

·        Viszlát! Még találkozunk. De legközelebb már ne számítsatok rám.

·        InuYasha! Most jut csak eszembe: Te hagytál engem meghalni? Nem védtél meg? És mi történt volna, ha Sesshoumaru nincs a közelben?

·        Én… én… éppen Narakuval csatáztam, amikor Kikyo…

·        Kikyo? Kikyo?? Ő ölt meg? És te meg hagytad?

·        Mondtam már, hogy…

·        OSUWARI! /fekszik!/

·