A végső harc és a folytatás

By: Sasuke

Chapter8:

Az alvilág

Az alvilágnak három része volt: A vörös, a fekete és az ezüst erdő. A vörös erdőben azok a lelkek voltak, akik erőszakos halált haltak, vagy ők maguk gyilkoltak. A fekete erdőben a nyugodni nem tudó, szomorú lelkek bolyongtak. Az ezüst erdőben azok, akiknek nem volt életükben semmi gondjuk, vagy a haláluk pillanatában nyugodtak meg. Inuyasháék először a vörös erdőn mentek keresztül. Rettenetes volt hallgatni az árvák sikoltozását, a hidegvérű gyilkosok üvöltéseit, és a halálhörgést… Ezek a szellemek újra és újra átélték életük legszörnyűbb történéseit. Kagome észrevett pár szellemet. Gonosz pillantásokkal méregették őket, de nem támadhattak, hiszen ott volt velük Midoriko és az ékkő… Kagome az erdő szélén kiszúrta Hitent és Mantent. Éppen Shippou apját kínozták, úgy, ahogyan még életükben. Az egyik „villám” még eközben is a lányokat kínozta. Most is főzetet készített belőlük, hogy újra legyen haja… Kagome gyorsan elterelte a társaság figyelmét erről a jelenetről… Nem akarta, hogy Shippou újra lássa az apja halálát.

-         Meddig megyünk még Midoriko?

-         Már nem sok van hátra. Siessünk, mert nem sokáig tudom megnyugtatni a lelkeket…

-         Rendben.

Átértek a fekete erdőbe. A tó partján egyből észrevették Narakut, Kikiyout, és Kannat. Nem mentek oda hozzájuk. Inuyasha még egyszer hátrapillantott… Kikiyou és Naraku éppen átölelték egymást. A hanyou nem mutatta, hogy nagyon felkavarta volna a jelenet…

-         Meddig megyünk még?!?? – csattant fel Inuyasha.

-         Az ezüst erdőhöz tartunk öcsém! Gondoltam el kéne búcsúzni a szüleinktől…

-         Ez a Sesshoumaru olyan, mintha kicserélték volna… - gondolta Kagome. De legalább láthatom a szüleiket…

Végre elérték a tavat. És ott volt… Még mindig gyönyörű és fenséges… Odalépett hozzájuk Inuyasha anyja. A hanyou könnyekben tört ki és átölelte.

-         Anya! Annyira hiányoztál!

-         Ne sírj kisfiam! Most már jobbra fordul minden. Úgy kell lennie, ahogyan azt már réges-régen eldöntötted.

-         H-hogyan?

-         El kell hagynod ezt a világot, és Kagoméval tartani.

-         I-igen. De te ezt h-honnan t-tudod?

-         Mindig figyeltelek téged te kis butus. Ezzel a lánnyal boldog lehetsz. Csak siessetek, és nehogy meggondoljátok magatokat…

-         Így van fiam! – Inuyasha apja is megjelent. – Jó lenne, ha odaát már nem veszekednétek folyton… Elég bosszantóak tudtok lenni… A kardokat pedig pontosan ezért kaptátok meg így. Inuyasha jólelkű, és neki kellett a nagyobb erő, hogy megvédhesse magát. És persze a barátait. Mondjuk amilyen mogorva néha, nem is hittem volna, hogy valaha is lesznek barátai… Sesshoumaru, te azért kaptad a Tensauigát, mert édesanyád beléd sulykolta az emberek utálatát. Látom a leckét te is megtanultad…

Közben megérkezett Sango és Miroku családja is. Amikor már mindenki rendesen elbúcsúzott, Midoriko megszólalt:

-         Ideje indulnunk. A másik két erdő lakóit már nem bírom tartani… Felemészt teljesen a gyűlöletük.

-         Akkor menjünk innen gyorsan!

Pillanatok alatt visszatértek a barlangba.

-         Midoriko! Most jut eszembe: Már teljes az ékkő. Régebben pár szilánktól is életre keltek itt a szellemek. Most hogyhogy nem? – kérdezte Kagome.

-         Megtisztítottad teljesen a Shikon no Tamat. A lelkek megnyugodtak. Már nem harcolnak. Senkinek sem kell többé tartania a gonosztól.

-         Sango? Hogy lehet, hogy a családod az ezüst erdőben volt? Hiszen…

-         A haláluk pillanatában meglátták az igazi ellenséget, és rájöttek, hogy Kohaku nem önszántából cselekszik.

-         Ti miről csevegtek ott elbújva? – kérdezte Kohaku.

-         Semmiről, csak egy kis meglepetés…

-         Mi az?

-         Velünk akarsz jönni te is?

-         Hová?

-         Kagome világába.

-         Persze, hogy megyek! Még egyszer nem akarom elveszíteni a nővéremet! Meg az új barátaimat sem…

Kohakunak azt mondták utólag, hogy Naraku végzett a szellemirtókkal. Végül is nem hazudtak neki…

-         Készen álltok? – szegezte nekik a kérdést Midoriko.

-         Igen! – felelték szinte egyszerre.

A pillanat műve volt az egész. Inuyashán furcsa, bizsergő érzés lett úrrá. Lenézett a kezeire, és látta amint a karmok kezdenek eltűnni. Úgy gondolta, a többiek is hasonlóan érezhetik magukat. Főként azok, akik szintén át akartak változni… Több ideje nem is volt ilyen dolgokról elmélkedni. Hirtelen a Szent Fa mellett találták magukat. Csak 400 évvel később…

Folytatása következik!