3.      Fejezet: Sasuke

            A doboz. Minden napra egy kép. Genkai gondolataiba merülve ül… ne. Ha hagynák. Ám a tanítványok épp lármáznak valamin, ami most nekik nagy dolognak tűnik, pedig valójában jelentéktelen apróság:

-         Ez fáj... – nézett Kurama Hieire. A szája végig fel volt repedve. – Miért kaptam ekkorát?

-         A hülye vicceidért. – felelte morogva a „sértett”.

-         Akkor se kellett volna ekkorát adnod neki – A fekete hajú lány megrovólag felemelte az ujját.

-         Neked csend legyen. Miattad van minden – válaszolja a férfi.  Mielőtt bárki bármit            mondhatott volna ütés csattant. Dermedten nézett mindenki. A pofon gazdája Hiei volt. És akitől kapta…Chie, a füle mögé tűrte hosszú gesztenyebarna tincseit:

-         Tahó…- látszik rajta, hogy komolyan dühös. Nem is csoda. Bár nem vallaná be: Gyengéd érzelmeket táplál Kurama iránt. Imádata tárgya úgy tűnt ezt nem veszi észre vagy nem akarja észrevenni. Mindenesetre a lány semmilyen visszajelzést nem kapott. Sem pozitívat, sem negatívat. Remélte nem fog rá ezért megharagudni. A fiú arcára tekintett, aki némán állt. Döbbenten nézte a barátját:

-         Azért ekkorát nem adott. - felelte színtelen hangon. - Hiei élsz még?

-         Én igen, - felelte - de valaki már nem sokáig fog. - Itt jelentőségteljesen Chiére nézett. A lány pimaszul állta a tekintetét a bűnbánás legkisebb jelét sem mutatta. A fekete szemek hidegen méregették a szellemet.

            Genkai halványan elmosolyodott a gyerekek kakaskodásán. Remélte, hogy majd valamikor be fog nőni a fejük lágya, bár még van idejük. Fiatalok még. Visszafordította a tekintetét és kivett egy újabb szépia színű emléket.

            Idősebb férfi ült a terem sarkába a tatamin (lószőrrel, vagy/és bambusszal kitömött szőnyeg, a harcművészetekben sokat hasznáják). Hátrasimította az arcából szőkés-ősz tincseit. Jégkék szemei felsőbbrendűen méregették a teremben tartózkodókat. Nem szólt egy szót sem. Nem volt semmi amit közölni szándékozott valakivel.

            Valamikor vonzó férfi lehetett, de az idő nyomot hagyott rajta. Bár életmódjának hála nem "robbant le". Nem eresztett sörhasat, egy picikét se és tokája se volt. Alakja a keleti harcművészetek iránti szenvedélyről árulkodott. Izmos volt, de nem hivalkodóan. Hasa még mindig finoman kockás volt, karja épp annyira domborodott amennyire kellett.

            A szeme sarkában szarkalábak voltak, a szájától grimaszráncok futottak. Vonásai kemények voltak, homloka barázdált, szinte már  kockás. Kétkedő ember volt.

            Egyszer megkérdezték tőle, hogy mit gondol magáról így felelt: magamnál kiállhatatlanabb embert nem is ismerek. Ami nem volt igaz, így nem. Valóban kicsit hideg volt és kemény, de soha nem rosszindulatú, önző is csak annyira amennyire bármelyik "jó" ember az.

            Végülis szerette a férfit. Jó ember volt, ha még oly smigli modorú is. Genkai leült mellé a tatami szélére.

-         Mi a baj?-kérdezte közömbös hangon.

-         Mi lenne? Semmi.

            Hát igen... Soha nem hitte volna, hogy valaha tanítványai lesznek. És mégis... Most neki kell a tudását átadnia ennek a nagy rakás civakodó nagykamasznak...