8. Fejezet: A vallomás

            A délután jó hangulatba telt. A sok mese után megéheztek és enni kezdték a tortát. A fondü és a vajkrém kellemes elegyet alkotott, de mindenki gyorsan eltelt az édességekkel. Visszamentek a nagy terembe a fiatalok letelepedtek a tatamira. Genkai tovább mesélt. Chie ábrándos tekintettel nézte a mestere arcát. A nő minden szavát itta.

            Genkai az utcákon kódorgott. Elment a parkba fagyit vett magának, de nem bírt enni. Futni indult de a szokott táv tizedét se tette meg elfogyott a kitartása. Nem volt kedve. Semmihez. Céltalanul lődörgött a kánikula fűtötte utcákon. Nem találta a helyét. Hirtelen lehajtott fejű alak ment neki, épp felnézett, hogy megmondja a magáét a lökdösődőnek, de ekkor Mesmerre tekintett. A fiú álmodozva dúdolt egy Elvis Presly dalt. Szórakozottan a lányra emelte a tekintetét és ekkor megdermedt.

-         Bocsánat, hogy neked mentem…-kezdte sietve.

-         Semmi baj-felelte megenyhülten Genkai.

-         Nagyon röstellem magam, bevallom, álmodoztam – mentegetőzött tovább.

-         Semmi baj – ismételte meg a lány újra.

-         Nem szoktam ám így menni, mint egy vadbarom, csak ma el vagyok varázsolva…-folytatta tovább.

-         Semmi baj –mondta harmadszorra is a lány.

-         Csak…

-         Mesmer…

-         Igen?

-         Még egyszer megismétled és beszédképtelenné teszlek- erre a fiú vörösen lesütötte a tekintetét.

-         Én… csak nem tudom… illetve tudom mi bajom… csak…

-         Orvos már látott? Vagy logopédus? Aggasztó a dadogásod. –ironizált a lány.

-         GENKAI!

-         Jé, elmúlt – mosolyodott el az emlegetett pimaszul.

-         Én épp egy fontos dolgot próbálok neked elmondani. – erre a lány is megkomolyodott:

-         Mit?

-         Azt…hogy…

-         Hogy?

-         Hogy én…

-         Igen?

-         Szeretlek. – fejezte be vörösen Mesmer. – Így járnál velem? – a lány köpni- nyelni nem tudott a vallomás hatására. Dermedten nyögte:

-         48 óra gondolkodási időt kérek. Ez nekem sok – sietve elindult, szinte elfutott a fiú mellett már tudta hova megy. Beszélnie kell Daroval.

Az utcai lámpák fénye elmosódtak, olyan gyorsan ment. Végre a férfi lakása elé ért. Felsétált a lépcsőkön és megkereste az ajtó zárjához tartozó kulcsot. Daro adta neki pár hete. Besétált a házba, szerencséje volt, a keresett otthon volt, ráadásul egyedül. Genkai bevágtatott a nappaliba és lezuttyant a ház urának lábaihoz a földre.

-         Beszélhetünk? – nézett fel és lentebb húzta a könyvet tartó kezet, hogy lássa a kérdezette arcát.

-         Épp azt tesszük – sötétbarna szeme barátságosan mosolygott a lányra. Látszott rajta, hogy már nem számít senkire, egy szál fekete pamut rövidnadrágban ült a fotelban, ez volt minden ruhadarabja. – Mi baj kisegér? Zaklatottnak tűnsz –borzolta össze a lány haját.

-         Az is vagyok.

-         Mi történt?

-         Mesmer szerelmet vallott.

-         És hol itt a gond? Hisz szabad a szíved nem?

-         Pont itt, nem tudom.

-         Ki jár a fejedben?

-         Toguro –felelte drámai sóhajjal a lány. Daro erre elmosolyodott, hát igen nem könnyű kamasznak lenni.

-         Melyik?

-         Hát nem is a patkányképű.

-         Értem. És? Tudja?

-         Dehogy!

-         El kéne mondanod neki…

-         Minek?

-         Hogy ne nézzen más lány után.

-         Na itt a gond… -kezdte Genkai és elmesélte a majd egy hete történteket. Azt, amikor Toguro látta Nittával táncolni, amit utána csinált és mondott. A férfi nem szakította félbe, csendesen hallgatta. Néha beleühümmözött vagy belekérdezett, hogy tovább gördítse a lány meséjét. A végén mérlegelte a szavakat és összefoglalta a véleményét:

-         Értem.

-         Érted?!  Ennyi? Hát én most mit csináljak?

-         Beszélj Mesmerrel, hogy te Togurot szereted.

-         És ha nem érti meg?

-         És ha megérti? Ha szeret meg fogja.

-         De…

-         Nincs de, kicsi egérkém, most bátornak kell lenned. Itt alszol?

-         Igen.

-         Akkor megyek neked is megágyazok…

-         Nyugalomban telt el az az este, sokat gondolkoztam azon mit kéne mondanom – nézte a nő a fiatalságot. – Tudtam, hogy össze kell szednem a bátorságomat. Ha valakit szeretsz annak el kell mondani, nem szabad ingoványban hagyni a másikat. Bátorság! De… most kimegyek és megnyújtóztatom magam, nektek is ezt kéne tenni, nem tesz jót ennyi egyhelyben ülés –ezzel a nő elindult ki. Mindenki felállt. Más más hangulatot sugárzott az arcuk. Hiei most is a pókerálarc mögé bújt. Iwiiiii megértően mosolygott és kézen fogta Hieit. Kurama kicsit hitetlenkedő arccal indult el ki. Chie meg csak ült. Látszott rajta, hogy komolyan gondolkodik.

-         Te nem jössz? –nézett le Kurama a lányra.  A többiek már mind kimentek a teremből.

-         De csak… beszélhetünk? –nézett fekete szemeivel a fiúra. Csak egy bólintást kapott válaszul. Erre Kuramához igazította lépteit és elindult ki.