VII. fejezet

A találkozás

-Szervusz, te korcs!-szólt a nagyhiszemű.
–Ne merj így nevezni, te szemét állat!-ezzel a hanyou már húzta elő a hüvelyéből a Tessaigát.
–Tedd el a kardodat, nem harcolni jöttem!
–Hanem akkor miért háborgatsz minket?
–A lányért jöttem. Gondoltam, elviszem, úgy is olyan sokat jelent neked!-Kagoméra mutatott.
–Őt aztán nem kapod meg! Fuss, Kagome!
Ám, ekkor Kagome közbelépett.
–Nem. Nem futok el.-ezzel dühös, ám kifürkészhetetlen arccal, vészesen közel lépett Sesshomaruhoz.
–Engem akarsz? Akkor a többieket hagyd békén.
–Abban mi jó lenne?
-Te szemét. Hogy lehetsz ilyen érzéketlen?
–Kagome, menj onnan! Megbolondultál?!-kérdezte fejvesztve Inuyasha.
–Nem. Épp ellenkezőleg. Tudom, hogy mit csinálok.
–Mit képzelsz magadról, te szánalmas halandó? Hogy legyőzhetsz engem?
–Igen. Most annyira vagyok erős, hogy meg tudjalak ölni. Ami még nagyon kevés. De hamarosan annyira erős leszek, hogy még Narakut is könnyűszerrel meg fogom ölni. Egy olyan kis bolhazsák mint te, nem állhat az utamba. Különben tévedsz. Egyáltalán nem vagyok átlagos.
Sesshomaru szóhoz sem jutott.
„Hogy beszélhet valaki így a nagy Sesshomaru Nagyúrral? Ezt nem hagyom annyiban! De hogy értette azt, hogy még nem elég erős? Várjunk csak! Ez nekem ismerős: a viselkedés, az elhatározottság, és a növekvő erő… igen, a Természet Jóslata! Ezek szerint…”
-Te lennél az új Természet Istennője?
–Talált, süllyedt, Sesshomaru! Úgy hogy melegen ajánlom, hogy menj el innen, különben olyat teszek, amit még én is megbánhatok.
A szellemnek inába szállt a bátorsága, és elmenekült. Útközben ezek a gondolatok szállingóztak a fejében:
”A fenébe is, ő egy istennő! Egy istennővel pedig nem harcolhatok, mert egy pillanat alatt kettévágja a fejemet. Nem lesz ez így jó!”
 Ezalatt a “majdnem” csata helyszínén:
-Kagome…-szólt a meglepetéstől földbe gyökerezve Inuyasha.
–Semmi baj. Jól vagyok.
De miután mindenki úgy nézett rá, mintha tollas lett volna a háta, elmagyarázta nekik a helyzetet.
–Csak úgy tettem, mintha már megkaptam volna az erőmet. Egyszerű logika. A viselkedésemmel megtévesztettem.
–Áááá… én már értem.-szólt Miroku.
–Én meg még mindig nem!-háborgott Inuyasha.
–Pedig pofon egyszerű! Most már én is értem!-hangzott Sangótól a válasz.
–Én meg még mindig nem értem! Hogy merted kockáztatni az életedet? És ha nem jött volna be, és megölt volna?
–De nem ölt meg.
–És ha megölt volna?
–Én bíztam magamban, de úgy látszik, tőled ezt nem várhatom el!-ezzel sírva fakadt, és elrohant.
–Hát ezt jól megcsináltad, te fafejű!-kiabálta le a fiú fejét Sango.
–Ne üvöltözz velem!
–És mi lesz, hogyha Sesshomaru rátalál, és megtámadja? Az a te lelkeden fog száradni! Arról nem is beszélve, hogy lehet, hogy most törted össze neki a szívét! Te fafejű! Azonnal menj utána!
Inuyasha a lány dühös tekintetét látva, jobbnak látta nem még jobban belekeveredni a vitába, ezért inkább elindult a lány után. Egy óra múlva visszatért Kaede anyó kunyhójához, és bejelentette, hogy nem találja.
–Mintha a föld nyelte volna el!-kiabálta.
–Ne is kelljen mondanom, hogy ez még mindig a te hibád!-mondta bölcsen Miroku.
–Elhallgass, te nőcsábász!
-Fejezzétek be a veszekedést!-szólt Sango.-Inkább menjünk, és keressük meg együtt!
–Rendben, induljunk!-látta be végre a dolgot Inuyasha.
Dél-kelet felé vették az irányt, ahol Inuyasha Kagome illatát érezte. Végre megtalálták a lányt… ám nem volt egyedül… vele volt Zakuro is.