IV. fejezet
Hűtlen

Azóta eltelt egy hónap. A tánc elkészült, nagyon jó lett, és már többször is előadtuk, óriási közönség előtt. Az új barátaimmal is nagyon jól kijövök. A lányokkal sokszor csinálunk ilyen csajos-estéket, és vásárolgatunk. Már megkaptam a fizetésem, ami nem volt kis összeg, de mondjuk azt, hogy több mint amennyiből egy ember ellenne egy hónapig. Csak úgy mellesleg megjegyzem, az a furcsa érzésem, hogy állandóan követnek, és szemmel tartanak, nem múlt el. Takayaval tegnap éppen az egyhónapos fordulónkat ünnepeltük egy bulival. Még mindig nem engedtem neki, mármint az ágyba bújás terén. Nagyon jól megvagyunk. Jó választás volt, amikor igent mondtam arra, hogy összejöjjek vele.
Éppen öltöztem. Egy farmert, és egy pólót húztam fel, sportcipővel. Elindultam, de előtte reggelit készítettem, a kedvencét. Úgy döntöttem, felébresztem. Időközben megtanultam tájékozódni a városban. Tudom, hol lakik, ellestem a táncos adatlapjáról. Az ajtaja elé értem, és bekopogtam.

Máshol…
-Naraku! – szólt a kutyafülű. – Mikor lépünk már? Kikyo alig bírja! A lány nem csinál semmi különöset. Miért nem teszünk valamit?
-Nyugalom, Inuyasha! Mára terveztem az első lépést. Ha hazaér a lány, elhozod ide, megértetted?
-Végre! – mondta erélyesen, majd elugrált, egyenesen a kútba.

Máshol…
Kétszer kellett kopognom, hogy meghallja, és kinyissa. Most kelt fel. Ezt nem volt nehéz kikövetkeztetni, mivel egy szál alsógatyában volt, a haja lelapult, és karikásak voltak a szemei.
-Jó reggelt! – pusziltam meg, mivel ahogy nézem, még mindig nem ébredt fel. – Hoztam neked reggelit!
-Ööö… Lara, drágám, az a helyzet, hogy…
-Mi a baj? Talán túl nagy a kupi? Nem baj, hiszen egy férfilakás! Nyugi, kibírom pakolás nélkül! – nevettem.
-Nem erről van szó…
-Ki az Takaya?
És ekkor meglepődésemre – amit nem mutattam ki – egy szőke hajú cicababa tipegett ki a házból az ajtóhoz, Takaya egyik ingjébe csavarva.
-Lara, drágám, megmagyarázom… - fogta védekezőre a dolgot.
-Drágám? Ezek után még van képed így nevezni? – kérdeztem tőle, de nem kiabáltam, nem látszott rajtam, hogy belülről tombolok a dühtől, de ugyanakkor óriásit csalódtam benne, és szidtam magam, hogy miért is hittem neki.
-De hát…
-Ki ez a bányarém, Takaya?
-Bányarém? – na erre már begurultam. – Na idefigyelj, szépségem! – kaptam el a szőke lobboncát, és meghúztam, úgy tartottam. – A pasimmal most már azt csinálsz, amit akarsz. Illetve az expasimmal. – sziszegtem. – De engem sehol, semmikor, és semmilyen körülmények között ne merj sértegetni! – majd behúztam neki a bal szeme alá, és gyomorszájon térdeltem.
Utána elengedtem a haját, és még mindig tomboló dühvel Takaya szemébe néztem. De ahogy belepillantottam, a mérgemet felváltotta az érzékenység. Nem akartam, hogy sírni lásson, főleg nem miatta, ezért inkább fogtam magam, és szó nélkül gyors léptekkel a lifthez mentem. Utánam futott, és elkapta a liftajtót.
-Kérlek, bocsáss meg! – lihegte. – Nem akartalak megbántani!
-De mégis megtetted! – kiabáltam, de most már nem tudtam visszatartani a könnyeimet. – Azt hittem, benned bízhatok, hogy te más vagy! De nem vagy különb azoknál a férfiaknál, akik ugyanezt tették velem! Egy cseppet sem! Csinálj, amit akarsz, de engem soha többé ne keress! – és szinte suttogva, de mélyen a szemébe nézve hozzátettem. – Úgy látszik, senkivel sem lehetek boldog…
-Várj! – kiáltott utánam kétségbeesetten, mikor átbújtam a keze alatt, és lerohantam a lépcsőn.
De én nem álltam meg. Soha többé nem akarom látni, el akarom felejteni! Hiba volt azt hinni, hogy ő más, és hogy ez tovább fog tartani…
Egész úton a sírhatnék kerülgetett, ugyanakkor szét tudtam volna robbanni a dühtől. Felrobogtam a meredek lépcsőn, de mikor felértem, megtorpantam. A fára esett a tekintetem. Odaballagtam hozzá. Kimérten megálltam előtte. Felnéztem rá, majd lehajtottam a fejem. Térdre borultam, és zokogásban törtem ki. Olyanban, mint még soha. Csak sírtam, és sírtam, nem bírtam abbahagyni.

Miért Takaya? És miért gyalogol bele minden férfi a szívembe? Mit csinálok rosszul?

-Soha többé nem akarok szerelemes lenni! – zokogtam.

Szóval ez áll a háttérben! Az a szemét megcsalta! Ha megtalálom, megölöm! Jaj, ne sírj! – és mielőtt még észbekapott volna, már leugrott a fáról.

Egy tompa puffanást hallottam, majd felkaptam a fejem, de mielőtt még felfoghattam volna, mit látok, szaltóztam egyet hátrafelé, hogy minél távolabb legyek a dologtól. Igazából ezen a mozdulatomon és is meglepődtem, de ez van. Jól megnéztem magamnak az alakot, aki előttem áll. Hosszú, fehér haja volt, kutyafülei (!) és piros férfikimonót viselt. Szemei aranyszínűek voltak, már amennyire meg tudtam állapítani. Összességébe véve, talán még Takayanál is jobban nézett ki. Istenem, én még ilyenkor is csak a pasikra tudok gondolni! Hogy én micsoda nőszemély vagyok!
Felegyenesedtem, és megkérdeztem:
-Ki vagy?
-Inuyasha. Velem kell jönnöd.
-Csak a nevedet tudom. Miért mennék veled bárhová is? – és hátráltam egy lépést, mire ő egyet előre lépett.
-Akkor elmondom még egyszer, hogy megértsd. Velem kell jönnöd!
-Miért? – hátráltam még mindig, ő pedig ugyan úgy közeledett.
-Mert el kell téged vinnem. Ha nem ellenkezel, nem bántalak.
-Ezek szerint, ha ellenkeznék, bántanál? Szóval rossz szándék vezérel.

-Gyere, és nem emelek kezet rád!
-Na idefigyelj! – mondtam kicsit hangosabban. – Most igazán nem kellene felhúznod, pocsék állapotban vagyok! De ha neked kell a fájdalom, gyere, annyi viszont biztos, hogy én nem megyek veled sehová! Megértetted?
-Ez esetben…
És hihetetlen gyorsasággal felém kezdett futni. Mikor fel akart kapni a vállára, hogy elvigyen, én jól megtérdeltem.

A fenébe! Ez piszkosul fájt! Nem gondoltam volna!

-Mi az, csak nem fáj? – néztem a hasára tapasztott kézzel görnyedő fiút. – Menj el, és nem kapsz többet.

-Eddig még nem ütöttem meg nőt, és nem is akarok, de ha így fojtatod, meg kell tennem! – dühöngött.
-Ó, velem igazán nem kéne finomkodnod! Elvégre én voltam az, aki az előbb megtérdelt! – erre dühbe gurult, és fejvesztve nekem rontott.
Én elugrottam előle. Ő hasra vágódott. Gyorsan odafutottam, megfordítottam, ráültem, lefogtam a kezeit.
-Mit akarsz tőlem?
-Csak el akarlak vinni egy helyre!
-Milyen helyre?
-Segítened kell valakin, akit csak te tudsz meggyógyítani!
-Ugyan már, én nem vagyok orvos! Jobb kifogást kell találnod!
-De ez az igazság! – majd átfordított, így most ő volt felül.
Ha nem ilyen ellenszenves helyzetben lennénk, akkor talán történne egy pár dolog… Nem, nem gondolhatok mindig ilyen dolgokra! De perverz vagyok!

-Engedj már el!
-Nem, velem jössz!

-Akkor legalább had vigyek magammal pár dolgot a gyógyításhoz!
-Nem kell!
-Igen, akkor mivel csináljam, falevéllel? Te agyalágyult! – magam fölé húztam a lábam, és elrúgtam.
Befutottam a házba. Bezártam mindent, és kikiabáltam neki:
-Szólj, ha lenyugodtál! Akkor tárgyalhatunk! Addig én átöltözök, mivel összepiszkítottad a ruhám!
-Átkozott!
A fürdő felé vettem az irányt, és lemostam az elkenődött sminket, azután újat készítettem. A gardróbból pedig kivettem egy csőszárú, feszes, térdig érő farmert, egy koponyás ujjatlant, majd felhúztam ezeket. Szintén koponyás topánkát, táskát készítettem, amibe belefért a laptopom. Ékszereim közül feketét húztam fel. Egyszóval elkészültem. Már csak a fiúra vártam…
Érdekes, ez olyan, mint egy randi. Kivéve azt, hogy ez a fiú igaz, el akar vinni valahová, de lövésem sincs, hová, és még csak alig negyed órája ismerem. És persze azt is leszámítva, hogy verekedtem vele.
Néha elgondolkodom, miért nem tudok nőiesebb lenni. De nem érdekel! Éppen most emésztek meg egy elég fájdalmas szakítást, nem kell pasi, és megoldódik az összes dolgom. Független vagyok, azzal flörtölök, akivel akarok, azzal fekszek le, akivel akarok, azzal megyek randira akivel akarok, és azzal táncolok a bulikba, akivel akarok! Nem kell beosztanom az időmet, nem kell programokon gondolkodnom, nem kell óriási telefonszámlát fizetnem, egyszóval szingli vagyok! És ezt élvezem.
A gondolatmenetemből egy kiáltás zökkentett ki. Inuyasha volt, ha jól emlékszem a nevére.
-Gyere már, lenyugodtam! Nem várhatok örökre! – erre felkeltem a kanapéról, felkaptam a táskámat, kiléptem, és bekulcsoztam.
Megálltam előtte, és a legnagyobb lelki nyugalommal kijelentettem:
-Én vártam rád, arra, hogy lenyugodjál, különben meg már rég kész voltam.
-Tőlem! – de behatóan rám nézett, egyenesen a szemeimbe.
Viszonoztam a pillantást. Lenyűgöztek azok a mogyoróbarna-arany színű szempárok. Felmelegítettek. Szó szerint. Melegség töltött el, és belülről rettegtem, reméltem, hogy nem zúgtam belé. Még mindig a szemébe nézve, rámosolyogtam. Elég cuki lehettem, vagy csak vágykeltő, nem tudom, melyik, de a fiú nem mosolygott vissza, csak elvörösödött, és elkapta a tekintetét.
-Ak-akkor in-indulhatunk? – dadogta szegényem megrökönyödve.
Újra rámosolyogtam. Nem tehetek róla, olyan „végtelenségig szerencsétlen pofi”-t vágott.
-Igen, de remélem nem valami veszélyes dolgot fogunk csinálni. Habár, szeretem a veszélyes dolgokat! Csak nem az életveszélyeseket…
-Rendben. Akkor gyere! – és ahhoz a szentélyhez vezetett, ami nem messze a fától terpeszkedett.
Még nem jártam bent, így életemben először tárult a szemem elé az alacsony, szögletes kút.
-Ugorj bele!
Ahelyett, hogy hevesen ellenkeztem volna, mint minden más épeszű ember, felmértem a helyzetet. Belenéztem.
-Nem mély, és víz sincs benne. Maximum húsz métert zuhanhatunk, és a testünk tehetetlenségét tekintve, megúszhatjuk kisebb sérülésekkel. Az alján van valami?
-Ööö… Igen.
-Akkor mehetünk! – és belevetettük magunkat…