V. fejezet
Rejtély

Átérve egy másik világot láttam magam előtt. Inuyasha mindent elmagyarázott nekem, hogy a középkori Japánban vagyunk, hogy én egy nagy erejű papnő vagyok. És a többi, és a többi…
Igazából meglepődtem magamon. Halálos hidegséggel, és nyugalommal kérdezgettem. Majd leültem egy fa tövébe. Már esteledett. A fiú letelepedett mellém. És akkor robbant a bomba.
-Miért kellett nekem idejönnöm?
-Már mondtam. Meg kell gyógyítanod valakit.
-De kit? És hogyan?
-Idővel mindent elmondok.
-Rendben.
Nagyon gyorsan sötét lett. De egyszer csak megszólalt:
-Tudod, meglepődtem rajtad.
-Igen? Miért?
-Mert a többi ember már halálra faggatott volna, és hisztizett volna, hogy mégis mi ez a világ, amibe került, és hogy ő miért is van itt. De te csak pár kérdést tettél fel, nyugodtan, és nem kiabálva.
Felnéztem rá, mivel magasabb volt nálam, és rámosolyogtam.
-Tudod, bonyolult nő vagyok. De én se értelek.
-Ezt most miért mondod?
-Látom rajtad, hogy valamilyen két dolog között vacillálsz. Csak nem tudom, hogy min, vagy kin. Látom a szemedben, hogy nem élsz valami boldog életet.
Nem szólt egy szót sem, csak meredt maga elé.
-Azt is látom rajtad, hogy sok csapás ért, nem volt hozzád kegyes a sors. Ezek mély sebeket ütöttek a lelkedben és a szívedben is. Én nem tudom, mik azok. – én is elkezdtem tanulmányozni a cipőorromat, és folytattam – Tudod, Inuyasha, minden ember egy rejtély. Van, aki soha sem fedi fel senki előtt a titkát, mert fél, hogy ami a páncél alatt van, elítélik, vagy gyengének nevezik miatta. Vannak, akik elárulják, de csalódás éri őket, mivel nem a legmegfelelőbb embernek árulták el féltve őrzött titkukat. És azok, akik szintén elmondják, de nem származik belőle semmi bajuk, mivel jól választották ki azt a személyt, akit beavattak, és ők boldogok lesznek. Te melyik csoportba tartozol, Inuyasha? Azokhoz, akik nem árulják el? Vagy azokhoz, akik elárulják, de nem a jó embernek? Vagy netán azokhoz, akik elárulják, és megkönnyebbülnek? Te döntöd el, mit kezdesz magaddal. A kezedbe veszed a sorsodat, és magad döntöd el, hogyan alakuljon az életed, vagy csak sodródsz a történésekkel? Ezek az élet nehéz kérdései, amire szintén nehéz válaszolni. – mondtam. – …De remélem, hogy én egyszer feltöröm a páncélodat, és megfejtem a rejtélyedet… - itt a vállára hajtottam a fejem.
Ő átkarolt, és így voltunk.
-Ööö… Mond, hogy is hívnak? – erre elmosolyodtam.
-Kagome-Lara. De hívj csak Kagoménak. Vagy Larának. Vagy amelyik tetszik.
-Akkor Lara.
-Hm… Furcsa… Takaya is mindig így szólított… Gondolom, tudod, ki az, mivel ha nem tévedek, akkor te voltál az, aki azóta figyelt, mióta Japánba érkeztem…
-Igen.
De itt elsírtam magam. Mivel Takayára gondoltam.
-Sajnálom. Most biztos azt gondolod, hogy egy érzékeny liba vagyok. – szipogtam.
-Dehogy. Nem vagy az. – és itt erősebben ölelt. – De most hogy gondolkodok, a Kagome név jobban tetszik. Remélem nem bánod, ha így szólítalak.
-Nem. Köszönöm. – és itt befejeztem a sírást.
Kicsit furcsán nézhettünk ki. Én felhúzott, átkarolt térdekkel, ő pedig csak az egyik lábát húzta fel; egymásnak dőlve, átkarolva a másikat. Ekkor átfutott rajtam a hideg, és megborzongtam. Nem a gondolat miatt.

-Fázol? – kérdezte.
-Dehogy.
-Na ne mond, éreztem, hogy megborzongtál.
-Rendben, bevallom. Fázom. De nem hoztam magammal kabátot, nem gondoltam, hogy ennyire le fog hűlni a levegő…
Ezután felállt, és levette a felsőjét, majd rám terítette.
-De hát így meg fogsz fázni! – mondtam, mikor visszaült.
-Nem baj.
-Már hogy ne lenne baj? Gyere közelebb! – és széthúztam a ruhadarabot, majd mindkettőnkre terítettem.
Már elég kómás voltam, majdnem lecsukódtak a szemeim, mikor csak ennyit kérdeztem:
-Megengeded, hogy rád hajtsam a fejem?
-Persze.
-Köszi.

És a mellkasára hajtottam a kobakom, a kezemmel pedig belé karoltam. Aztán elaludtam.

Jézusom! Mit csinálok! Ezt nem tehetem! Még a végén belészeretek! De az nem lehet! Nem tehetem ezt Kikyoval! De… - és ránézett a rajta alvó lányra, megsimogatta az arcát.

A lány bőre meglepően sima és puha volt, mint az újszülött csecsemőké. A fiú ezt a mozdulatot többször is megismételte, még a zsigerei is belebizseregtek.

Kikyo ide vagy oda, nem hagyhatom, hogy ez a lány Naraku karmai közé kerüljön. De Kikyot se hagyhatom meghalni. Mit tegyek?!

A fák takarásában egy nő ült egy lebegő tollon: Kagura, a szélboszorkány volt az, Naraku egyik csatlósa. Inuyashát és Kagomét figyelte.

Nocsak! Inuyasha félrelép? Ezt meg kell mondanom Narakunak! – gondolta, majd elrepült…