VII. fejezet

Tehetetlenség

Csak ballagtam, nem tudtam, merre, hátamon a táskámmal, és gondolkodtam. Hogyan keveredtem megint ilyen helyzetbe??? Én mindig a leglehetetlenebb dolgokban vagyok benne! Most mi a fenéhez kezdjek??? Úgy érzem, szeretem Inuyashát, de még nem vagyok biztos benne. Ő viszont csak ki akar használni, hogy meggyógyítsam az igazi szerelmét, Kikyot. Igaz, kiélvezi a helyzetet, de én ezt nem hagyhatom! És csak szenvedek emiatt. Azt hiszem, ki kell magamból szorítanom az érzéseket.
Hupsz! Hogy ez eddig miért nem jutott eddig eszembe?!
Majd elővettem a laptopomat, rejtve kapcsolódtam msn-re, és szerencsémre Zsófi fenn volt.
Eszembe jutott, hogyha az ember teljesen tanácstalan, és körülötte senki olyan sincs, akivel megvitathatná dolgait, a barátai mindig ott vannak neki támasznak, velük mindig beszélhet. Nekem már óvodás korom óta Zsófi a legjobb barátnőm. Nekem ő jelenti a barátaim közül a legfőbb támaszt. A megjegyzéseivel mindig visszaránt a valóság hideg talajára, és segít ezután reálisan gondolkodni. A maga valóságában nekem ők jelentik a legnagyobb lelki támaszt. Én a barátaimra mindig számíthattam. És úgy érzem, ezentúl is végig mellettem lesznek majd.
-Szia! – írtam neki.
-Hello! – kaptam a választ.
-Rettenetesen érzem magam.
-Csak nem a barátod betegedett meg, és nem élvezheted a… khm… csókjait?
-Ne is említsd! Tudod, szerettem őt…
-Csak szeretted? Mi történt?
-Megcsalt. Igen ki vagyok bukva.
-Szegényem!

-De történt más is. Felkeresett egy nagyon jóképű srác, hogy segítsek neki egy bizonyos ügyben. Én belementem egy kis beszélgetés után. Aztán mikor elvitt egy helyre (nem randira!), történt… khm… egypár dolog…
-Nem mondod!
-De. És hát már majdnem annál a dolognál tartottunk, amikor megszólalt bennem a vészharang. Mivel neki már van valakije.
-Te foglalt pasival kezdtél ki?! Hogyan süllyedhettél le idáig, Laura?! Ha ezt anyád megtudja, képes lesz repülőre szállni, és hazahurcolni.
-De nem fogja megtudni. Ugye?

-Tőlem nem.

-Köszi. Na, ott tartottunk, hogy… Ja, igen. Szóval befejeztem a dolgot vele, és megmondtam, hogy gondolkodási időre van szükségem. És most itt vagyok, és beszélgetünk. Mit tegyek?
-Te olyan hülye vagy!!! – írta.
-Most miért?!
-Mert ilyeneken töröd a fejed! Látod, ha maradtál volna, akkor most személyesen is le tudnálak cseszni!
-Ezt most fejezd be, vagy kilépek! El se tudod képzelni, milyen rohadtul szarul vagyok, te meg csak piszkálsz! Hát hiányzik ez nekem?!
-Jó, oké, bocs. Szóval mit fogsz most csinálni?
-Hát nem ezért kértem tőled segítséget?
-Jól van na, ne harapd le a fejem. Szerintem mondd meg neki, hogy döntse el, kivel akar lenni. Azzal a másikkal, vagy veled. De szereted egyáltalán?
-Azt hiszem, igen.
-Azt hiszed? Laura, ez volt a Dáviddal is, aki jóképű volt, jó fej, meg minden, és négy nap után szakítottál vele.
-De ez most teljesen más! Iránta olyat érzek, mint még soha senki iránt! Figyelj, kiraklak webkamra, de halkan beszélj az olyan dolgoknál, mert lehet, hogy itt van a közelben! Oké?
-Persze!

És bekapcsoltam a webkamomat.

-Hékás, hol vagy te? – kérdezte, mikor megpillantotta a hátam mögött az erdőt.
-Az most nem érdekes. Tegyem azt, amit mondasz?
-Figyelj, van más ötleted? Vagy szakít azzal a másikkal, és veled lesz, vagy azzal marad, és lepattint.
-Kössz, nagyon tapintatos vagy…
-Bocs, de ha én nem, akkor senki sem fogja megmondani neked. Szóval emeld fel a kofferodat, drága, slattyogj oda hozzá, és mond a szemébe ezt! Mert ha még egyszer meglátom, hogy ilyen vagy miatta, üzenem neki, hogy személyesen látogatom meg, és lesz egy kis csihi-puhi!
-Hahaha! – nevettem. – Még mindig nem tudom felfogni, hogy tudsz néha ilyeneket mondani!
-Hát, le vagy maradva. Akkor nyomás, szija!
-Köszi! Szija! – és kiléptünk.
Fel akartam állni, de ekkor nem tudom, mi ütött belém, úgy éreztem, mintha figyelnének. Tudtam, hogy Inuyasha az. Tehát visszahelyezkedtem, és Bálinttal kezdtem el beszélgetni. Had egye a sárga irigység és féltékenység! Igaz, nem fogja érteni, mit mondok neki, de úgy fogok artikulálni, és a testemmel beszélni, hogy tudja, nem csak ő bukik rám egyedül. Tudom, hogy nem lesz szép dolog, amit most csinálni fogok, mivel Bálint csak a barátom, semmi több, és van már barátnője (de ha nem is lenne, akkor is tabu), de ezt úgy érzem, meg kell tennem.

Ezt nem hiszem el! Az előbb még csókolóztunk, most meg egy másik férfival flörtölget! Micsoda egy nőszemély! Kikyo sose tenne ilyet velem! De ha jobban belegondolok, nem lehetek felháborodva, hiszen én meg Kikyoval vagyok… Megyek, nem hallgatom ezt tovább.

Hallottam, hogy elmegy. Utána még egy picit beszélgettem vele, aztán befejeztem. Kicsit szétnéztem a neten, zenét hallgattam, amiről eszembe jutott, hogy nekem holnap próbám lesz. Addigra haza kell mennem. Uh… Lassan felkeltem, és visszamentem. Inuyashát ott találtam a tűz mellett egy fának dőlve. Mikor visszaértem, éppen csak rám pillantott, és már nekem is szegezte a kérdést:
-Hol voltál?
-Csak elintéztem a dolgaimat.
-Vagyis egy másik férfival flörtölgettél! – kiabált.
De én halálos nyugalommal, egyenesen a szemébe nézve mondtam.
-Ezek szerint követtél.
-Ugyan már, mindketten tudjuk, hogy te is észrevettél!
-Valóban?
-Ne játszd a hülyét!
-Tudod mit? Semmi közöd hozzá, hogy kivel, hogyan, és mit beszélek. Ezt jobb, ha most az eszedbe vésed.
-De…
-És holnap visszamegyek a világomba.
-De…
-Nekem ott van az igazi életem. Nem itt. Különben is, azért megyek át, mert dolgoznom kell.
-Nem igaz! Azért mész, hogy azzal a félkegyelművel találkozz!
-Még ha így is lenne, nem rád tartozik, már megmondtam. Nem parancsolsz nekem.
-Dehogynem! Különben nem jöttél volna velem, féltél tőlem!
-Te is tudod, hogy ez óriási tévedés. Azért jöttem veled, mert segíteni akartam Kikyon. De nem vagyok biztos benne, hogy még most is szeretném.
-Mi az, hogy nem vagy benne biztos?! A te lelkeden fog száradni egy ember halála!
-Ő már egyszer meghalt. Jó éjt!
És befejezettnek tekintem a beszélgetést. Elfordultam, és megpróbáltam elaludni. De azaz igazság, hogy nem tudtam. Kicsit megdöbbentem azon, amit mondtam neki. És még jobban azon, hogy én honnan tudok ennyi mindent erről a Kikyoról. Ki a fene vagyok én valójában? Az biztos, hogy eddig ezeket nem tudtam, csak amikor átkerültem ebbe a világba. De hogyhogy csak én tudom meggyógyítani? Bizonyára bármelyik falusi papnő meg tudná azt tenni normális esetben. De ő nem hívott papnőt. Valamilyen megmagyarázhatatlan okból fogva én kellek ehhez. De miért? Miért nem jó más? Nem értem. Törd a fejed, Kagome-Lara! Nem megy. Túl fáradt vagyok most már hozzá… Inkább jól kialszom magamat, hiszen holnap próba… És elnyomott az álom.
Reggel úgy ébredtem, hogy Inuyashát magam mellett találtam. Szorosan ölelt magához. Enyhén elmosolyodtam. Nem tudtam ellenállni a kísértésnek, meg akartam simogatni az arcát, de ő elkapta a kezem, és a szemembe nézett. Még mindig mosolyogtam.

-Lenyűgöz a mosolyod. Olyan édes. Ahogy a csókod is.
-Érdekes, tegnap este még kiabáltál velem, most meg arról áradozol, hogyan csókolok? Hát, igen ellentmondásos viselkedés.
-Ne beszéljünk a tegnapról. Az tegnap volt, ma pedig ma van.

-Sajnálom, ha olyat mondtam, amivel megbántottalak!
-Te sajnálod? Iszonyatos dolgokat vágtam a fejedhez, és te sajnálod?
Még mindig csak mosolyogtam.
-Egyszer a jó szíved fog a sírba vinni.
-Vagy a makacsságom.
-Hát igen! – nevetett fel, de ezek után elkomolyodott, tekintetét még inkább belém fúrta, és ezt kérdezte:
-Akkor most mi legyen velünk?
-Az az igazság, hogy nem tudom. Neked ott van Kikyo. És én nem akarok kettőtök közé állni.
-De én már nem szeretnék Kikyoval lenni. Én… már… téged szeretlek… - nyögte ki.
Teljesen ledöbbentem. Nem tudom, mit mondjak neki. Hogy én is szeretlek? Tényleg szeretem. Igen. De félek, hogy ő is átver.
-Én is téged. – suttogtam.
Erre elmosolyodott. Lassan közelebb hajolt. Az ajkaimat nézte. Nyilvánvaló volt, hogy mire készül. Majd egy pillanatig éppen csak megérintette, de ezek után már rendesen megcsókolt. Én viszonoztam. Mikor elváltunk, én csókoltam meg. De ez már komolyabb volt. Olyan igazi smaci. Utána megkérdezte, hogy mikor kell mennem.
-Délután kettőre, és egészen estig leszek.
-Átkísérlek. Ha most elindulunk, délre ott leszünk.
-Rendben.
-Akkor menjünk.
Hirtelen felkapott a hátára, és elindultunk.
Igaza volt. Délbe már zörgött a kulcsom a zárban. Ő a másik oldalon maradt. Megbeszéltük, hogy másnap reggel megyek vissza. Bementem, elvégeztem pár dolgot, felöltöztem, elrendeztem magam, a vállamra kaptam a tánccuccomat, és vidáman elindultam. Odaérve Takaya várt az előcsarnokban.
-Szija Takaya! – köszöntem neki.
-Szia… - szólt vissza, ledöbbenve. – Illetve… Várj, Kagome-Lara!
-Mi az?

-Ööö… Tudod, beszéltünk telefonon…
-Igen. – és itt elkomolyodtam. – Mi van azzal?
-Szeretném újrakezdeni veled.

-Mi?
-Szia Kagome-Lara! Hello Takaya! – köszöntek ránk, mire én észbe kaptam, és ezt mondtam neki:
-Bocs, de mennem kell átöltözni, nem akarok elkésni. Majd próba után beszélünk!
Nem szólt egy szót sem, csak hagyott elmenni.

Egész próbán vele táncoltam. De ez nem okozott nálam különösebb kellemetlenséget. Miután végeztünk, az öltözőből kijövet megláttam őt. Az arcán nyoma sem volt semmiféle mosolynak, teljesen elgyötörtnek tűnt. Így jobbnak láttam, ha elmondom neki.
-Figyelj, Takaya. Nem akarlak tovább gyötörni, ezért inkább elmondom: már van más, akivel együtt vagyok.
-Öhm… Oké, értem… - hajtotta le a fejét.
De én megfogtam az állát, és felemeltem neki.
-Ne legyél szomorú, miattam nem éri meg. Nem vagyok több bármelyik más nőnél.
-Dehogynem. Te mindenkinél szebb és kedvesebb vagy. Csak annyit mondok, hogy várni fogok rád. Hozzám bármikor visszajöhetsz! – és még mielőtt válaszolhattam volna, már el is ment.
Én is hazasiettem, hogy ne várassam meg Inuyashát…