VIII. fejezet
Kikyo

Mire visszaértem már besötétedett. Mikor kimásztam a kútból megcsókolt, és egy fa alatt elaludtunk.
Reggel korán keltem. Ő már szokás szerint fent volt. Adott egy „puszit”, megreggeliztünk, és elindultunk. Egész nap megállás nélkül csak mentünk. Még szerencse, hogy a lábaim hozzászoktak az óriási megerőltetéshez! Különben nem tudom, mi lett volna…
-Inuyasha! Nem akarok nyafogni, meg minden, de mikor érünk oda?
-Már csak pár óra és ott leszünk.
-Ó, rendben.
De nem értünk oda. Este megint letáboroztunk. Észrevettem rajta, ahogy egyre közeledünk, ő is úgy lesz egyre feszültebb. És bennem is egyre nőtt egyfajta érzés. Ne kérdezzétek, hogy mi, mert én sem tudom. Egyszerűen fájt a fejem, görcsölt a hasam, és hányingerem volt.
…De remélem, el fog múlni, vagy megtudom az okát, mert nem fogom ezt már sokáig bírni…
Terhes nem lehetek, az tuti. Mivel nem feküdtem le se Takayaval, se Inuyashával. Egyelőre… Na, de ez most mindegy.
…Még aznap délután megtudtam a rosszullétem jelentését…
…És egyáltalán nem tetszett…

-Megjöttünk. – jelentette ki kedvenc félszellemem, mikor egy barlanghoz értünk.
-Itt van Kikyo?
-Igen.
-Inu… yasha… - hallottuk odabentről a nyögdécselést.
Inuyasha fejvesztve rohant be. Ekkor már rá kellett volna jönnöm…
-Kikyo! – kiabálta.

Én is bementem. És megpillantottam őt. Akár az ikertestvérem is lehetett volna. De én mindent tudok róla… Nem tudom honnan, de mindent tudok. Hogy hol született, milyen ételeket szeret, mik a szokásai, stb.
Ezek az információk olyan gyorsan rohamozták meg az agyamat, hogy iszonyatos fájdalom nyilallt a fejembe, és elvesztettem az egyensúly érzékemet, így egy falnak kellett támaszkodnom. A lábaim reszkettek, azt hittem, térdre esek. Már tudtam… Sokkal előbb rá kellett volna jönnöm… Engem tényleg csak kihasznált… Még mindig Kikyot szeret…
De nem volt időm tovább gondolkodni. Úgy tűnik, az érzés csak erre akart figyelmeztetni, mivel dolga végezetül elmúlt. Erről ennyit… Szóval felegyenesedtem.
-Naraku! – szólt Inuyasha, bár egyikünket sem hívták így. – Én betartottam a szavamat, a lány itt van! Most te jössz!

„…a lány itt van!” Mi a fenét akar ez jelenteni? Na ne…
-Hát, betartottad a szavad, Inuyasha! – hallottam egy hangot, de már nem igazán foglalkoztam vele.
Helyette menekültem. Már tudtam, mi folyik itt. Inuyasha annak a félszellemnek adott a kezébe, akihez eredetileg készültünk. És amiket mesélt róla, arra a következtetésre jutottam, hogy nem lesz ez így jó nekem…
De Inuyasha elkapott, és visszavitt, hiába kapálóztam, nem tudtam legyűrni. Majd lefogott.
És akkor megjelent Naraku. Páviánszőr bundában volt, és nagyon sunyi képe volt, ha engem kérdeztek… de gonosz is.
-Ne siess sehová, Szépségem, innen úgysincs menekvés! – röhögött.
-Te szemét, vadállat, én voltam végig a célpont! Hogy képzelitek ezt??? – szakítottam ki magam félszellemem fogságából, de nem menekültem.
Egyszerűen baromi dühös voltam. Ha a dühömet mérni lehetne egy géppel, valószínűleg az eredmény egyenlő lenne egy vulkán kitörésével…

-És egyáltalán miért kellek én nektek??? Hogyan kellene meggyógyítanom Kikyot???

-A lelkeddel, Édesem!
Megrökönyödtem. De hamar magamhoz tértem. Még sose gondolkodtam ésszerűbben életemben, mint akkor.
-A lelkem felét kell neki adnom, igaz?
-Igen.
-Hát azt leshetitek! – nevettem fölényesen. – Még ha el is tudnátok kapni – amit kötve hiszek, tekintetbe véve a különleges erőmet – akkor sem tudnátok kiszedni belőlem! Úgyhogy… Bang! Game Over!
-Nem szeretnélek bántani, hiszen olyan formás pofikád van, de ne akard, hogy meg kelljen tennem!

-Ó, engem igazán nem kell kímélned!
-Vigyázzatok vele! – szólt Kikyo. – A szellemi ereje egyre növekszik, ilyen hatalmasat még nem láttam. Szinte elkábít. Ti nem érzitek?
-Ugye nincs semmi komolyabb bajod, Kikyo? – szaladt hozzá Inuyasha.
-Ééérdekes… - gúnyolódtam. – Az is az alkutok része volt, hogy elcsábíts, Inuyasha? A meztelen fürdőzés? És a csókok?
-Elég! – fakadt ki. – Ez nem igaz, Kikyo, ne higgy neki!

-Jól tudsz hazudni. Csak kár, hogy ezt most vettem észre…
-Most szépen velem jössz, kislány, és előkészítjük a lelkedet! – szólt Naraku, és már támadott is.
-Ahogy azt Móricka képzeli! – mondtam, majd egy kört írtam le a kezemmel, mire egy pajzs keletkezett körülöttem.
Naraku nekiütközött, és visszament a helyére, de a következő csapásnál már áttörte azt, és elkábított. De mielőtt elájultam volna, még ennyit hallottam:

-Most legyőzted Naraku, de ez csak azért volt, mert még nem tudja irányítani, és szabályozni az erőkibocsátását, és annak formáját.
-Többször úgyse történik ilyesmi! Még tárgyalunk, Inuyasha! – és ezek után se kép, se hang.
Egy üres szobában ébredtem. Meg voltam kötözve. A kezem, lábam is. Elgondolkoztam a helyzetemen. Hamarosan végem. Mármint nem halok meg (habár ez sem olyan hihetetlen gondolat, tekintve a mostani helyzetemet). És: hogy élhet az ember fél lélekkel? Majd visszanő neki, vagy mi? Fogalmam sincs.
Igazából ez az egész az én hibám. Ha akkor nem engedek az érzelmeimnek, hanem hallgatok a józan eszemre, akkor nem jövök Inuyashával, és nem történik meg ez az egész.
Én hülye! Hülye, hülye, hülye!
Akármilyen okosnak is képzelem magam, nem érek semmit. Egy árva garast sem.
Tudom, hogy fő az optimizmus, de ti sem lennétek optimisták, ha:

a.) mindenetek ki lenne kötözve
b.) a szerelmetekről kiderülne, hogy egy nagybetűs ÁRULÓ
c.) plussz még arra is rájönnél, hogy nem is téged szeret
d.) valószínűleg hamarosan elvennék a lelketek felét
e.) piszkosul nyomorultnak és ostobának éreznétek magatokat
f.) és azt kívánnátok, bárcsak ez a mindenség meg ne történt volna.
Úgy értem ebből elég egy is – mivel ezek elég súlyosak – de nekem kijutott mind a hat. Hát ennyi.

De nem volt időm tovább gondolkodni, mert ebben a pillanatban belépett a szobába Inuyasha…