X. fejezet

Boldogság

-Hát felébredtél! – csak ennyit hallottam kómásan.
Lassan kinyitottam a szemeimet. Olyan lassan, hogy azt hittem, lemegy a Nap. Aztán körülnéztem. Megállapítottam, hogy egy kórházi szobában vagyok. A kezemből csövek lógtak ki. Kórházi köpeny volt rajtam. És aki mellettem állt nem volt más, mint…
-Takaya… - suttogtam.
-Csss! Ne beszélj! Csak az a fontos, hogy felébredtél! Később majd beszélünk. De most szólok az orvosnak, hogy magadhoz tértél.
De hát mi történt velem? Csak arra emlékszem, hogy miután megtudtam, hogy Takaya megcsalt, hazamentem, és az előtt a nagy fa előtt sírtam. Azután semmi. Akárhogy is erőltettem az agyamat. Mint amikor elmegy az adás, és hangyás a tv.
De belépett a doki, átvizsgált, megnézte a műszereket, amik – mint megtudtam – életben tartottak, és lekapcsolta őket. Mivel már magamtól is tudok „élni”. Az orvos kiment, és Takaya bejött.
-Mi történt? – kérdeztem.
-Igazából én sem tudom.
-Csak arra emlékszem, hogy elmentem hozzád, és ott… - könnyek csordultak a szemembe. – Kiderült… hogy te… megcsaltál…
-Lara! Én… annyira sajnálom! Csak aznap éjszaka a fiúk még elhívtak a városba, és berúgtam, és…
-Ne mondj többet!
-Kérlek! – borult térdre, és szorongatta a kezemet. – Bocsáss meg! Én csak téged szeretlek, és senki mást!

Elmosolyodtam.
-Most már tudom. – erre felkapta a fejét, és megkérdezte.
-Akkor megbocsátasz, és újrakezdjük?
-Ha megígéred, hogy nem csinálsz ilyet.
-Ígérem! Szeretlek! – és megpuszilta a homlokomat.
-Én is téged. – suttogtam meghatottan. – Tényleg, mi történt azután?
-Én utánad mentem. És ott találtalak az alatt a nagy fa alatt a házad előtt. Aztán bevittelek a kórházba, ahol azonnali ellátást kaptál. Képzelheted, hogy aggódtam érted!
-És ez mikor volt?

-Két héttel ezelőtt. Azóta itt vagyok melletted.
-Olyan jó, hogy vagy nekem.
-Hát még nekem. – és megcsókoltuk egymást.

Két évvel később:

-Takaya! Melyik lesz jobb? A piros, vagy a fekete babakocsi?

-Szerintem inkább a piros. Mert ha fiú is lesz, nem baj, hogyha a babakocsija piros lesz.
Igen, jól gondoljátok, terhes vagyok. Takayatól. A nyolcadik hónapban járok. És végtelenül boldog is vagyok, ami azt illeti. Mikor két évvel ezelőtt felépültem, újra kezdtük a kapcsolatunkat. És ez lett a vége. Amit nem bánok. Azóta már feleségül mentem hozzá, és boldogan élünk továbbra is Tokyoban.

-Akkor ezt vesszük meg. – jelentettem ki.
-Rendben! – ő pedig felvette, és kifizette.
Már lement a Nap, mire hazaértünk. Most, hogy teherbe estem, sokkal fáradékonyabb vagyok, így úgy döntöttünk, hogy mihelyst hazaérünk, lefekszünk aludni. Ez így is lett.
…Csak én aznap éjjel nem tudtam aludni…
Fogalmam sincs, miért. Inkább kimentem levegőzni egyet. Megálltam az előtt a nagy fa előtt, ami a kertünkben van. Felnéztem rá, miközben a hasamat simogattam. Furcsa érzés fogott el. De mintha éreztem már volna ezt. Nem volt időm tovább gondolkodni, mivel Takaya – aki meglátta, hogy nem fekszem mellette – kijött hozzám.
-Lara, drágám! – puszilt meg. – Nem kellene bejönnöd? Még megfázol, és az nem tesz jót a kicsinek.
-Azt hiszem, igazad van. – mosolyogtam, majd megcsókoltam. – Menjünk.

Ahogy nézem, boldog. De ez így mindenkinek jó. Ő terhes, házas, én pedig Kikyoval élek. Mindenkinek jobb így… - gondolkodott a nagy fa tetején egy kutyafülű félszellem…

Vége